A rádiházi ménes s az elrejtett ezüst története

Legtöbbször a pünkösdi lovasverseny kapcsán kerül szóba Rádiháza és a Kabala Ménes. Ez alkalommal a ménest működtető kft. egyik tulajdonosa, dr. Török Erzsébet beszélt a Bartha család történetéről.

– A ménest Bartha László alapította, aki feleségével, Bolits Marthával 1905-ben települt ide a horvátországi Paukovecről – kezdte dr. Török Erzsébet Zsóka, aki sok utánajárással derített fényt a történetre, kutatott levéltárakban, megszerzett fotókat és Bartha Miklós méneskönyvét is.

– Önállóan szerettek volna gazdálkodni, elszakadva a feleség nagybirtokos családjától. Megvették a rádiházi birtokot Gutorfölde akkori legnagyobb birtokosaitól, és megvásárolták Görbő-pusztát is, ahol nagyobb számú állat tartásához megfelelő legelő és épületek voltak. Erre 1912-ben került sor, innen számítjuk a Rádiházi Ménes létrejöttét. Az első időszakot az útkeresés jellemezte, ahogy Bartha Miklós írta: tetszetős és szívós kocsilovak tenyésztésével foglalkoztak. 1921-ben áttértek a lipicai fajtára, de a váltás nem segített, lóértékesítési gondok keletkeztek. 1925-ben Bartha László 60 évesen váratlanul elhunyt egy gutorföldi lakodalomban. Ekkor a Bartha-birtok területe összesen 701 hold volt.

– Ő volt a vérbeli gazdaember, fia, Miklós, aki átvette a gazdaság irányítását, más habitussal rendelkezett – folytatta. – Őt igazán a lovassport és a félvértenyésztés érdekelte, gyakran hajtott országúti kocsiversenyeken. Jó szeme és szakértelme volt a lovakhoz. Felesége, Bogyay Márta számos távlovagló versenyen szerepelt eredményesen. Két gyerekük született, Miklós, akinek Pacon volt a beceneve, és Éva.

A tenyésztésben újra váltás történt, a magas félvér hátaslóra volt kereslet, és ezzel megkezdődött a ménes fénykora Bartha Miklós kitűnő ménválasztásával. 1927-ben megvásárolta az Ekkehard nevű angol telivér mént, ami után számos nagyszerű utód született. A legeredményesebb ló Csusza lett. 1937-ben Berlinben a Nemzetek Díjában csapatban 3., egyéniben 1. helyet ért el. De Bartha Miklós bérbe adta a lovat a kor ismert lovasának, Cseh Kálmánnak, aki a tulajdonos tudta nélkül eladta, és a kanca kikerült Amerikába. Az 1930-as évekre a lóértékesítés egyre nehezebbé vált a gazdaság általános romlása miatt.

„A lótenyésztéssel járó ráfizetést a gazdaság nem bírja elviselni!” – így fogalmazott Bartha Miklós. Emiatt eladta Ekkehardot és a kancaállományt is csökkentette. Közben a családi életben is változás következett be. Bartháék összejártak a hottói földbirtokos Háry Istvánnal és feleségével, Szily Máriával, Miával, közös szenvedélyük volt a ló, a vadászat és a kártya. Mindkét férfi a másik feleségére vetett szemet. A vonzalom kölcsönös volt, ezért feleséget cseréltek. Olyan pletyka is terjedt, hogy kártyán cserélték el az asszonyokat, de ez nem így volt. – Bartha Éva hagyatékának egy részét sikerült megszereznem, és abban találhatóak azok a szerelmes levelek, amiket Háry István és Bartha Miklósné váltott.

A válás után az ifjabb Miklós Rádiházán maradt, míg Éva anyjával tartott Hottóra. A fiatal Miklós díjugratásban versenyzett, ezért egyértelmű volt, hogy huszártiszt lesz. A budapesti Ludovikán avatták hadnaggyá 1941-ben. A ménesnek jó híre volt, Potyi bácsi, ahogy az idősebb Miklóst nevezték, gyakran látta vendégül a kor elismert lovasait. 1942-ben újabb jó mént hozott Rádiházára, Oltszem I. néven. Sajnos 1944 őszén a menekülő nagykanizsai ménteleppel együtt nyugatra került.

1944-ben így írt Bartha Miklós: „A háború mindig jobban közeledik. A ménes története szorosan összefügg családom történetével. Egyetlen fiam 1942. VIII. 7-től 1943. augusztus végéig harcolt a fronton. A jó Isten akkor megvédte és hazahozta. 1944. augusztus 5-én megint kiküldték a frontra, és szeptemberben kapom az értesítést: 1944. szeptember 22-én elesett. Mindent érte, neki tettem. Rajongásig szerette a lovat és fiatal életében a lovassportban lényeges eredményeket ért el a saját nevelésű lovakon. A ménes igazi célját, értelmét elvesztette.”

– Az ifjabbik Miklós és édesanyja levelezése nálam van, így az a levelezőlap is, amit utoljára írt a frontról Pacon. A személyes tragédia ellenére Bartháék nem menekültek el a végzetük elől, 1945 márciusában ideért a front, a visszavonuló csapatok minden vihetőt elvittek, a ménesben járvány tört ki. Megmaradt 7 kanca és 13 csikó. „Hiányzott már a cél a további élethez”, ahogy Potyi bácsi fogalmazott. Tudta, hogy a földreform következtében a ménes fenntartása aligha lesz lehetséges. De aztán győzött az élni akarás: „Talán a sors parancsa volt: tenyéssz tovább!” és egy Rádiházáig hurcolt ménnel fedeztette megmaradt kancáit 1945 májusától. Biztatta az élet, mert 1946-ban az elhajtott Oltszem és fia kedvenc lova, Maya is visszakerült Németországból. A földosztás után megmaradt Bartha-birtokot a földreform során több lépcsőben a Magyar Államkincstárnak juttatták. 1949-ben Rádiházán államosítással létrehoztak egy csikónevelő telepet és egy ügető ménest.

Bartha Miklós és félvérei kiszorultak innen. 1952-ben Potyi bácsi elhagyta Rádiházát, ugyanis „meggyőzték”, hogy lótenyésztési szakértelmére az új, átalakuló világnak szüksége van, ezután három telivér ménesben dolgozott tenyésztésvezetőként. Nyugdíjasként Dániába hívták egy arab ménesbe vezetőnek. Tiszteletére máig Barthahusnak nevezik a helyet. 1973-ban hunyt el, örököse nem maradt. – A Bartha-ezüstöket 2010- ben találtuk meg – avatott be a titokba Zsóka. – 1945 elején az egyik cselédlakás konyhájának tűzhelye alá ásták el a családi ezüstöt. Később Bartha Miklós az egyik rádiházi látogatásakor bízta édesapámra, Török Lászlóra a titkot, aki 1953-ban lett a ménes vezetője. A cselédház bontásakor édesapám pontosan be tudta határolni a helyet, ahol a ládának lennie kellett. A markológép óvatosan dolgozott a kijelölt helyen, már majdnem feladták a keresést, amikor a kereke megsüllyedt, mert beszakadt alatta az elkorhadt faláda. Az ezüstök között találtunk családi címerrel jelölt használati és dísztárgyakat, valamint versenyeken nyert értékes díjakat, amiket méltó módon igyekszünk megőrizni, ezzel is tisztelegve a Bartha család emléke előtt.