Egy zalai fazekas Amerika legnagyobb kézműves vásárán

Borsos Gyula zalaegerszegi fazekas mondta mindezt lapunknak, aki a közelmúltban részt vehetett az Egyesült Államok legnagyobb kézműves és népművészeti vásárán. A 70 ezer fős új-mexikói Santa Fe városában idén tizenötödik alkalommal megtartott International Folk Art Market (IFAM) nemcsak egy a sok hasonló tengerentúli kézműves rendezvény közül, hanem árbevételét tekintve a legnagyobb államokbéli vásár, s az egyik legrangosabb amerikai újság olvasóinak szavazatai szerint egyben a legkedveltebb is. A kiállítókat minden alkalommal pályázat alapján választják ki. Tavaly 630-an neveztek, közülük mintegy ötven országból 150-en vehettek részt a rendezvényen. Borsos Gyula – akárcsak a vele együtt utazó másik három magyar, a szintén fazekas Szűcs Imre, a kézi szövő Zsigmond Zsuzsanna, valamint a tűzzománckészítő Pál Sándor – először volt jelen az IFAM programjában.

– Még tavaly, egy budapesti kiállításon kerestek meg a világ legkülönbözőbb kézműves rendezvényeit járó szervezők, s biztattak azzal, hogy pályázzak – mondta Borsos Gyula. – Talán azért is, mert Európa eddig igen alulreprezentált volt a vásáron, magyar kiállító pedig bennünket megelőzően mindössze egy volt, egy erdélyi bútorkészítő. Most sem voltunk túl sokan Európából, hat országból mindössze tízen, ebből négyen magyarok. Mindenkit nem is tudok pontosan, de volt egy szicíliai aranyműves, aki évek óta részt vesz az IFAM programjában, őt már név szerint köszöntötték a felvonuláson, egy ukrán kézműves, és érdekes módon egy palesztint is Európához soroltak.

A fazekasmesterség alapjait Csuti Tibor gébárti szakkörében elsajátító Borsos Gyulát ez év elején mutattuk be lapunkban. Akkor megírtuk, hogy a zalaegerszegi fiatalember angliai és írországi fazekasstúdiókban szerzett gyakorlatot, majd röviddel a hazatérése után önálló műhelyt nyitott feleségével, Borsos Dorottyával. Gyula inkább a hagyományos, népi kerámiatermékekkel foglalko­zik, amiket az Angliában és Írországban megszerzett tapasztalatait is felhasználva az ottani technológiával ötvöz, Dorottya pedig – amellett hogy falidíszeket, tányérokat készít – díszítőművészetével, egyedi motívumaival járul hozzá párja sikereihez.

– Amerika tényleg egészen más világ – sorolta élményeit a zalaegerszegi fazekas. – Az ország mérete, a hatalmas távolságok, az embersokaság, az ottani kultúra egy először kint járó magyar számára szinte felfoghatatlan. Az is meglepett, hogy az Egyesült Államokban mennyivel nagyobb a respektje a kézművességnek, mint idehaza. Vannak idősebb, tehetősebb emberek, akik támogatják a kiállító művészeket. Vagy úgy, hogy hozzájárulnak a kinttartózkodásuk költségeihez, vagy azzal, hogy szponzorációs céllal megvásárolnak egy-egy kiállított terméket. Azt is meglepetéssel éltem meg, hogy a vásár szervezői mennyire törődtek a kiállítókkal, főként azokkal, akik első alkalommal voltak kint a rendezvényen. Konferenciát, oktatást szerveztek a számunkra, hogy miként kell Amerikában a terméket eladni. Mire figyeljünk, milyen legyen a stand felépítése, hogyan kommunikáljunk a vásárlókkal. Ezt elsősorban nem is az európaiak, sokkal inkább az Afrikából, Ázsiából vagy Dél- és Közép-Amerikából érkező kézművesek miatt.

Borsos Gyula szerint az IFAM látogatóit három csoportba lehet sorolni. Vannak a gyűjtők, akik a nagyobb edényeket, például azokat a szűk nyakú, magas, rátétes díszítésű korsókat keresték és vitték, amiknek a kijuttatása Amerikába igen költséges. Ezek a szakértő gyűjtők viszonylag kevesen vannak, de sokat költenek. A második csoportba tartoznak azok a műértők, akik ajándéktárgyakat kerestek, a harmadik csoportot pedig a vásárra szabadidős céllal kilátogató családok tették ki. Utóbbi kettőnél a Dorottya motívumaival díszített termékek voltak a népszerűek, például a színes, kakasos tányérok. A Miska-kancsókkal viszont nem igazán tudtak mit kezdeni az amerikaiak, nem értették annak lényegét, s túl díszesnek is tartották. A zalai fazekas azzal sem jutott sokkal előbbre, hogy próbálta elmagyarázni a korsó lényegét – a Miska-kancsó egy huszárt formáz meg –, ugyanis az ottaniaknak annak ellenére sem volt fogalmuk a magyar huszárokról, hogy azok harcoltak az amerikai függetlenségi háborúban. Leginkább azoknak tetszett igazán a forma, akik karikatúrának gondolták, s a katonák kifigurázását látták benne.

– Erre a vásárra jellemzően olyanok látogatnak ki, akik értik és értékelik is a kézművességet – folytatta a fazekas. – A látogatók több mint fele nem helybéli, hanem az ország különböző pontjairól utazik ide, gyakran több ezer kilométert is megtéve repülőn. Aki tehát idejön, az valószínűleg vásárolni is akar. A kerámiát mindannyian ismerték, azt viszont nem nagyon tudták, hogy ezek magyar termékek. Kivéve a másod- vagy harmadgenerációs amerikai magyarokat, akik tudatosan a magyar termékeket keresték.

A zalai fazekas arra a legbüszkébb, hogy a Santa Fében található Nemzetközi Népművészeti Múzeum is vásárolt tőle terméket, így egy díszes gyertyamártogató edénnyel ma már a zalai fazekas hagyományok is képviseltetik magukat az új-mexikói városban. Kerámiatermék amúgy viszonylag kevés volt a kínálatban, s azokat is jellemzően Mexikóból hozták. Ennek praktikus okai vannak, onnan egyszerűbb volt a szállítás, gyakorlatilag szárazföldi úton, autóval meg lehetett oldani. Neki viszont reptetni kellett a termékeit, már májusban kiküldte őket Santa Fébe.

– Amikor megérkeztem a kiállítás és vásár helyszínére, négy lezárt konténer fogadott – idézte fel. – Ebben volt a 180 darab kerámiatermékünk, amiken előtte hónapokon át dolgoztam a feleségemmel. Senki nem nyúlt hozzájuk, nekem kellett kinyitnom a konténert. Hatalmas feszültségtől szabadultam meg, amikor láttam, hogy minden egyes darab sértetlenül vészelte át az utat.

Bár sok ideje nem volt rá, azért a vásár kínálatát is próbálta felmérni a zalai fazekas. Mint mondotta, a kézművesség minden ága képviseltette magát, a rikító színvilágú afrikai csecsebecséktől a háromméteres üzbég faliszőnyegeken és a szintén hatalmas szobrokon át a kínai kékfestő házi műhely termékeiig. Természetesen a kerámiákra volt leginkább kíváncsi, a közép-amerikai térségre jellemző bennszülött munkákat, feketére égetett vagy terrakottaedényeket azonban nem nagyon látott. A már említett mexikóiak jellemzően ugyanolyan majolikatermékekkel vonultak fel, mint amilyeneket bármelyik olasz kézművesműhelyben megtalálhatunk. Ez annak tudható be, hogy a kora újkorban volt egy erőteljes európai betelepülési hullám Mexikóba, s a hódítók vitték magukkal saját kultúrájukat, ami többek között a kerámia készítésére is rányomta a bélyegét.

– Az első évet úgy fogtam fel, hogy ez a tapasztalatszerzés időszaka lesz, a tanulóév – tette még hozzá zárszóként. – Ennek ellenére utólag azt kell mondanom, nem csak szakmailag, anyagilag is volt értelme kimenni. Szeretnék ebből hosszú távú kapcsolatot kiépíteni, ezért valószínűleg a jövő évi kiállításra is fogok pályázni. A szervezők is mondták, hogy visszavárnak, én pedig szívesen mennék újra.