Visszavonulás a Dontól 1943 januárjában

Alakulatával július 30-án érkezett meg a Donhoz közeli fontos közlekedési csomópontra, Oszt­rogozsszkba. Miután a Korotojaknál augusztus elején kitört hídfőcsata során rendkívül súlyos bombatámadások érték a várost, a sebesültszállítók a IV/2. tábori kórházat követve egy, a csomóponttól távolabbi, kisebb, nyugalmasabb településre, Sztarij Humnába költöztek át, onnan pedig október végén települtek át téli szálláshelyükre, Krasznojéra. Ott érte őket az 1943. január 12-én Urivnál megindult, a magyar 2. hadsereg számára végzetessé váló szovjet áttörés. Tumbász tizedes így örökítette meg harctéri naplójában – mely néhány éve a megyei levéltárba került – az áttörést követő válságos napokat.

„Január 13. Ma bent voltam Osztrogozsszkban. […] A frontról aggasztó hírek jönnek. Az előttünk lévő orosz hadosztályokat leváltották, és helyükre szibériai elit csapatokat hoztak. Ezek megkezdték a támadást. Sebesült az nagyon sok van. Az első rohamokat eddig még sikerült visszaverni. […]

Január 14. Baj van a magyar arcvonalon. Ma reggel kint voltam Prilepiben. Már ezt a helyet is ki kellett üríteni. Az egészségügyi oszlop már elmenekült. A faluban már csak német páncélosok voltak. Mi voltunk az utolsó kocsival, mely elhagyta a falut. A domboldalon már megjelent az első orosz páncélos. Félelmes látvány volt. A páncél­törők állandóan lőtték, az azonban csak nyomult előre. Fanatikus csapatok ezek. Láttam egypár foglyot. Sötét bőrűek, a hideget fel sem veszik, pedig –40 ˚C van. Hiányos felszerelésünkben mi nagyon fázunk. Nálunk is riadókészültség van. Nem tudjuk, mit hoz a holnap. Egymás után érkeznek a menekülők, már a puskalövéseket is halljuk.”

Tumbász tizedes ezen a napon sebesültszállító gépkocsivezetőként segített kimenteni a közeledő szovjet páncélosok elől a Prilepiben lévő segélyhelyen rekedt sebesülteket, orvosi műszereket és fegyvereket. (Parancsnoka később az ellenség előtt tanúsított bátor magatartásáért a kisezüst vitézségi érem kitüntetésre terjesztette fel, amit azután meg is kapott.) A Dontól való, január 15-én kezdődő visszavonulás viszontagságai során is folyamatosan vezette naplóját, melyben a következőket olvashatjuk alakulatának sorsáról, a magyar 2. hadsereg katonáinak kálváriájáról, a fejvesztett menekülésről.

„15-én reggel kaptuk a parancsot, azonnal felpakolni és indulni Nyikolajevkára. Az oroszt nem sikerült megállítani. A 7. hadosztály teljesen elpusztult. Előttünk nincs magyar csapat. Mindenki azonnal meneküljön, ahogy tud. Őrült iramban pakoltunk. A kórház már kora reggel elindult. A legszükségesebb dolgokat felraktuk a kocsikra, ami ottmaradt, azt felgyújtottuk. Az orosz sítalpasok már csak 2 km-re voltak tőlünk, mikor teljes gázzal kifutottunk a faluból. A kórház egész felszerelését otthagyta, 20 ezer emberre való élelmet gyújtott fel. Házigazdánk sírva búcsúzott tőlünk. Nem örültek a testvéreiknek. Az utak tele voltak menekülőkkel. Ebéd után értünk Nyikolajevkára, ahol már a legteljesebb fejetlenség volt. A hadsereg-parancsnokság már elmenekült. Mindenütt gyors iramban torlaszokat emeltek. Még este parancsot kaptunk, hogy induljunk tovább Bugyennijbe, ahova éjjel 11 órakor érkeztünk meg.

Borzalmasan átfáztunk. Sokat szenvedünk a hidegtől. Szamovárban azonnal teát főztünk magunknak. Ez egy kicsit felmelegített bennünket. Egy ócska szobába szállásoltuk el magunkat, ahol csak ledőltünk, és a fáradtságtól azonnal elaludtunk. Reggel egyik kocsink bement Nyikolajevkára benzinért. Teljes volt a fejetlenség. Az orosz repülők egész nap bombázták a várost. Azt hittük, hogy itt pihenhetünk egy kicsit, mikor [Vermes Péter őrmester] éppen most hozta a parancsot: azonnal menekülni! Két helyen törte át az orosz a frontot. Nálunk Prilepinél, és tőlünk délre, Rosszosnál, ahol a németeket nyomta ki. Innét is továbbmegyünk. […]

16-án éjjel indultunk Bugyennijből. Borzalmas hidegben, óriási szenvedések közben értünk be reggel 6 órakor Volokonovkára. A lábam megfagyott. Alig tudtam ráállni. A visszavonulásból rendetlen menekülés lett. Az úton a gyalog menetelők egymás után fagytak meg. Nem is a háború, hanem a hideg tette tönkre a magyar hadsereget. Ezen az éjjelen az orosz páncélosok befutottak Nyikolajevkára. A lakosság egyszerre partizán lett, és a házakból lőtték a visszavonuló katonaságot. A németek különösen fejvesztetten menekültek. Helyenként fegyverrel a kézben kényszerítették a magyarokat, hogy adjanak utat. Teljesen megzavarodtak a kamerádok [német bajtársak], nem bajtársiasan viselkedtek.”