Nem való ide ez a gyerek! Megbuktatom!

— Nem engedem át a gyereket, itt nem lesz hetedikes, anyuka, az biztos. Nem való ide! Mondtam már magának tavaly is, igaz? Kértem, hogy vigye át a Pipacs Utcai Iskolába, ott lehettek volna talán szép eredményei, de nem vitte. Igen, az egy fejlesztő iskola, ahogy a nevében is benne van.

— De az én fiam ép értelmű, egész alsó tagozatban semmi probléma nem volt vele, akkor most hogy-hogy ott a helye?

— Talán még ott sem. Amilyen a hozzáállása, kétlem, hogy megállná a helyét, de tudja mit, ha elviszi az osztályból, átengedem. Itt a tanév vége, most lehet. De ha szeptemberben meglátom, nem csak hogy matekból, fizikából, informatikából buktatom meg, de kedve sem lesz idejárni, azt garantálom.

Ramóna nagyon fiatalon lett anya, még csak 30 volt, de a fia már hatodikba járt. A gyerek apja elment egy másik nővel, így hét éve egyedül nevelte. Persze volt egy-két férfi az ő életében is, de egyik sem befolyásolta a gyermekéhez fűződő viszonyát. Nem engedte, hogy a kapcsolatukba bárki is beleszóljon. Viszont mióta Samuval gond van, folyton azt hallja, hogy miatta. Mert nem tudta megtartani a férjét, mert egyedülálló, vagy épp fordítva, mert a férfiak jönnek-mennek az életében. Mert elkényezteti, mert egyke, vagy, hogy nincs ideje rá, mert a munka elveszi a gyerektől az időt. Oké, Ramóna tudta, hogy ez nem egy ideális helyzet, de más gyereknek is elváltak a szülei, mégsincs velük ennyi gond az iskolában. Más gyerekét mégsem akarják kirúgni. Ramóna azt gyanította, a szőkére hidrogénezett hajú, élesen sminkelt, pattogó beszédű tanárnőben valami személyes ellentét rejtőzhet, de erre persze nem volt bizonyítéka. Mindenesetre, annak ellenére, hogy szakácsként nem sok tapasztalata volt az emberi kapcsolatok rejtett mozgatórugóinak tanulmányozásában, Ramóna nyitott nő volt. Hátha mégsincs igaza? Hátha a tanárnő látja jól? Hallotta, hogy a nevelési tanácsadóban felmérik a gyerekeket, valódi képességeik alapján. Tisztán akart látni, ezért elvitte oda Samut.

— Meséljen Samuról, milyen kisfiú ő? Hogy tölti a szabadidejét, vannak-e barátai? Nehezen tanul? Szeret iskolába járni? Milyen a kapcsolatuk? Ön szerint mi vezetett idáig? – a pedagógus a szakszolgálatnál már sokkal kedvesebbnek bizonyult.

— Én elfogadom, ha gond van a gyerekkel, csak azt mondják meg, hogyan segítsek neki? Ha tényleg baj van, nem hiszem, hogy az iskolaváltás elég megoldás lenne…

— Természetesen megvizsgálja pszichológus és neurológus is. Önnek is beszélnie kellene a pszichológusunkkal, aztán majd kitalálunk valamit.

Ramóna kissé megnyugodva tért haza, de továbbra is aggódott. Kilátástalannak látta a jövőt. Mi lesz, ha a másik iskolában kezdődik elölről, ha ott is rászállnak? Hogy viseli majd Samu a váltást? Be tud-e majd illeszkedni ezzel a teherrel? Ha eddig nem volt baja, most majd lesz.

Hetek teltek el, mire a nevtanban végeztek. A pszichológushoz többször is vissza kellett mennie Samunak, a doktornőt nagyon megérintette a fiú érzékeny személyisége. Talán a tanárnőben is megmozdíthatott valamit, valami kellemetlen emléket, ezért pikkelhetett rá. A pedagógus szakértővel és a neurológussal is egyetértettek abban, hogy Samu teljesen ép, sőt, néhány területen átlag feletti. Zsóka, a pszichológusnő – nem először életében – túllépett a hatáskörén, és „hazavitte a munkát”, elmesélte az esetet a férjének. Mesélt az igazságtalanságról, a kiszolgáltatottságról, és finoman terelgetni kezdte a férjét afelé, hogy saját maga ajánlja fel a segítségét a srácnak. Gábor jóindulatú férfi volt, de a legkevésbé sem lehetett flexibilisnek mondani. Tanári diplomája ellenére nem véletlenül nyergelt át az oktatásból a közigazgatásba. A Séfervert Brúnó Tankerületi Központ regionális igazgatójaként — nem bírta már hallgatni  Zsókát — hajlandónak mutatkozott fogadni Ramónát hivatali időben, az irodájában.

— Kedves hölgyem, én nem tehetek kivételt. Nem nyúlhatok senkinek a hóna alá, nem tehetem be a fiát hatosztályos gimnáziumba, nem kérhetem, hogy jobb jegyeket adjanak neki, mint amit megérdemel.

— De én nem is kértem ilyet – sírta el magát Ramóna, azt hitte, a szokásos hibáztatás kezdődik megint, aminek az a vége, hogy ő egy rossz anya, a fiának pedig már így is, úgy is mindegy, mit csinál.

— Na-na, ne sírjon, egyvalamit azért mégis tehetek, személyesen viszem be Samut – ugye így hívják ? – az új iskolájába.

Ramóna megköszönte szépen a törődést, de hazafelé ezerszer átgondolva sem érette, mi ebben a jó? Így, ha eleve csókosként megy oda, még annyi esélye sincs a normális megmérettetésre, mint a régi iskolájában. Akit a nagyfőnök protezsál ebben az oktatási helyzetben, az nem számíthat semmi jóra. Már majdnem vissza is fordult, hogy megkérje az igazgatót, mégse avatkozzon bele, de nem volt mersze hozzá.

Gábor szeptember 1-én részt vett a Munkácsy Mihály Általános Iskola tanévnyitóján, aztán bement a tanáriba a tiszteletére összehívott értekezletre. Samut terelte maga előtt.

— Kedves kollégák! Azért kértem, hogy a teljes tantestület legyen jelen ezen a kis összejövetelen, mert van szerencsém bemutatni a jövő reménységét. Samu a mi kis üdvöskénk. A jövő diákolimpiai győzelmeinek várományosa, a későbbi matematikai Abel-díj, de talán az irodalmi Nobel-díj leendő birtokosa. Ettől a fiútól minden kitelik. Egy multidiszciplináris tudományos bizottság komplex vizsgálata alapján kiemelkedő tehetséggel lesz szerencséjük foglalkozni. Kérem, viseljék gondját a fiúnak!

Egy év telt el. Samu a kerületi matematikai versenyt hatvan ponttal nyerte a második helyezett előtt. Négyszáz méteren országos bajnok lett gátfutásban, ahogy a Kazinczy-szavalóversenyt is megnyerte. Két évvel később egyszerre vették fel a középiskolai rangsor első három helyezettje, az Eötvös-, a Fazekas- és a Radnóti-gimnáziumba is.

– A jelenséget Pygmalion-effektusnak hívják, amelynek a lényege, hogy a pozitív elvárások serkentik a teljesítményt. A tankerületi igazgató rendkívüli tehetségnek állította be a tantestület előtt Samut, a tanárok ennek megfelelő elvárásokkal fordultak felé, és a diák hozta is az elvárt szintet. Hogy ez mennyire általános érvényű, azt két amerikai kutató, Rosenthal és Jacobson bizonyította be. 1968-ban egy átlagos amerikai iskolában felmérték a gyerekek képességeit, de nem értékelték ki a teszteket, hanem véletlenszerűen kiválasztották a diákok 20 százalékát, akikről azt állították, hogy kiemelkedő képességűek. Egy év múlva visszatértek, s az újabb felmérés során kiderült, hogy a tanulóknak ez a 20 százaléka fejlődött a legjobban. A jelenség hátterében az is meghúzódhat, hogy akit a tanár okosnak, tehetségesnek tart, azt jobban segíti, mint akit szerényebb képességűnek gondol, még ha ez a megkülönböztetés fel sem tűnik neki. A jó tanulónak tartott diákok számára olyan körülményeket teremt, velük olyan kommunikációt folytat, amivel kiváltja a tanuló magas elvárásoknak megfelelő viselkedését. Egy kutatás arra is rámutatott, hogy ezeknek a gyerekeknek feleléskor több időt hagy a tanár a válaszadásra, mint a gyengébbeknek, akiket eleve reménytelen esetnek vél. Az előbbiek tehát ki tudják bontakoztatni a képességeiket, míg a negatív elvárások csökkentik a gyermek motivációját, így akit rossz tanulónak gondolnak, azzá is válhat. 

A Pygmalion-effektus elnevezése egy görög mitológiai történetből ered. Pygmalion, Ciprus királya megalkotott egy gyönyörű nőalakot ábrázoló szobrot és beleszeretett. Annyira vágyott rá, hogy életre keljen, hogy igazi nőként bánt vele, udvarolt neki, ajándékokkal halmozta el. Aphrodité istennő, látva a király szenvedését, vágyakozását, életet lehelt a szoborba, így vált valósággá a király álma. A jelenség az élet számos területén megfigyelhető, gazdasági törvényszerűségek alapja is. Ha például egy válsághelyzet kezdetén folyamatosan azt hallják az emberek, hogy nehéz idők jönnek, egyre jobban spórolnak, így csökken a fogyasztás, és ennek valóban recesszió a következménye.

De vissza az iskolába: a jó pedagógus pontosan tudja, hogy a Pygmalion-hatás hová vezethet, ezért igyekszik az előítéleteit felismerni és minimálisra csökkenteni, megadni az esélyt mindenkinek a fejlődésre.

Sorozatunk korábbi részei: