Nem miattam halt meg a fiam!

A túlpart az élet, az innenső a halál

Reggel fél öt felé már derengett a hajnal, halvány csíkja átsejlett a vékony ablakon, közvetlenül a tető alatt. Michelle egyedül volt, és végtelenül fáradtnak érezte magát. Az éjszakát ébren töltötte. Tudta, lassan érkezik a lelkész, már csak pár perce van, hogy átgondolja az életét. Az egész életét! Furcsának találta, hogy ha az elmúlt hat év ehhez nem volt elegendő, miért hiszi, hogy a következő fél óra elég lesz? De azért nekiveselkedett, talán ezredszer, vagy tízezredszer ismét. Nem zavarta senki, egyedül volt az egész halálsoron. Nebraskában ritkán van kivégzés. A lincolni Beal Slough folyócska vékony medre, ha felugrik az ágy tetejéről a plafon felé, egy pillanatra kivehető az ablakon át. Csak kétszáz méter. Épp úgy, mint a Missouri volt a lakásától, otthon, Omahában. Kétszáz méter. Kétszáz egynéhány méter a túlpart. A túlpart már Iowa. A város az államhatáron is túlterjeszkedett. Iowában nincs halálbüntetés. Ha nem itt veszi meg a lakást, hanem ott… Igaz, az iowai városrészt nem szerette. Gyerekkorában a Manawa-tó partján töltötte az összes nyarat. Míg a szülei dolgoztak, ő az iskolai napközis táborban volt minden nap. Minden nyáron. A többi lány csak egy-két hetet töltött ott, a nyaralások között, de neki nem volt más. Mélyen beleégett a szégyen, mikor a többiek csúfolták, a kis melle miatt. Pontosabban az akkor még nem létező melle miatt. „Elöl deszka, hátul léc, te nem is vagy nő, lányok, hogy kerül egy fiú az öltözőnkbe?” És az öltözőbe menni kellett, a kosárlabda mindenekfelett! 

Később a pasija is ott dolgozott, a hulladékfeldolgozóban, és a legrosszabb munkája is ott volt, az iowai Western Community College-ban. Undorító, vonalzóval rajzolt utcák, és most mégis… Jobb lett volna. Michelle nem akart meghalni, és nem is értette, miért nem hittek neki. Ő csak azt akarta, hogy figyeljenek rá, hogy figyeljenek rájuk. Nem ő ölte meg a gyereket. Gyenge volt szegény, olyan beteges, erőtlen. Ő csak azért avatkozott bele a kezelésébe néha, ami nem is fájhatott neki, hogy végre törődjön vele valaki. Ne úgy, mint annak idején, mikor ő volt gyerek. 

– Mit csinál? – üvöltött rá a nővér, mikor váratlanul benyitott. Két perce ment ki a kórteremből, semmi oka nem volt rá, hogy visszajöjjön.

– Csak megigazítottam az infúziót…, nem csöpögött – mondta, de az ampulla kicsúszott a kezéből, és csörömpölve tört össze a járólapon. A szilánkok között jól látszott a kálium felirat. A többi olyan gyorsan történt. A nővér megnyomta a csengőt, emberek jöttek, újraélesztés, kiabálás, biztonsági őr, rendőrök. Mindenkiből sütött a gyűlölet. Pedig korábban olyan kedvesek voltak. A nővér a Facebookon még egy kitüntetést is adományozott neki, mint a „legnővérebb hozzátartozónak”, a szakértelméért. … Hát, azt volt hol megszerezni. Mikor a gasztroenterológián nem találták a bajt, végül is ő volt, aki gondos ápolással, diétával megmentette a gyereket. Azt a sok zsírt csak azért tette a gyomorszondába, hogy vegyék észre, meg kellett volna tükrözni újra. 
– Anyuka, ne jöjjön be többet! – kérte a főorvos. – Lehet, hogy lelki okok miatt, de mindig akkor van rosszul a fia, mikor ön elmegy.
– Talán én vagyok az oka, hogy nem tudják meggyógyítani a gyereket? – kérdezett vissza, és hát persze, hogy el kellett vinnie Freddyt. Akkor már a tüdőgyógyász kedvesebb volt.
– Látom milyen fontos önnek a fia, asszonyom, de nem tölthet itt minden éjszakát a kórteremben. Ki fog merülni, és nem tud többet segíteni neki. Pihennie kellene. Ráadásul, látja, hiába van itt, mégis befullad minden éjjel. 
– Igen, talán igaza van, doktor úr, de így önöknek is tudok segíteni, ha folyton figyelem. A nővér sem kell olyan sűrűn bejöjjön. 
– Ahogy gondolja, hölgyem, természetesen joga van hozzá – vont vállat az orvos, és visszament az irodájába.

Mikor elment, Michelle fűzfabarkát, és sűrű háziport pumpált a kis Freddy arcába. A gép egy-két perc múlva sípolni kezdett. Mire az ápolók benyitottak, ő már energikusan nyomta az ambu-ballont. 

A házban, ahol laktak, mindenki segített. Tudták, egyedül neveli Freddyt, mióta az apja elment. Nem bírta ki velük, mert csak magával volt elfoglalva. Folyton kritizálta Michelle-t mint anyát, mint nőt, mint embert. 

– Mutasd meg annak a szemétnek, hogy nem vagy rászorulva a könyöradományára! Hadd pusztuljon bele, ha van lelkiismerete, hogy egyedül ápolod azt a kis szerencsétlent!
– Hát persze, hogy nem tudsz dolgozni, aranyom, hogyan is tudnál, egy ilyen beteg mellett? 
– Látod, már te főzöd a legjobb madártejet!
– Harminc évig voltam nővér, majd én megtanítalak katétert cserélni.
– Van egy unokabátyám Wellingtonban, aki a ritka betegségek tanszékét vezeti. Írok neki, hátha kiderül, mi lehet a fiad baja.

Apró beavatkozások voltak, de Freddy nem gyógyulhatott meg. Hová lett volna ez a sok törődés, kedvesség? A kálium sem volt szándékos. Csak egy kis ártatlan ritmuszavart akart. Hogyan is halhatott meg?!

– Erős vár a mi Istenünk! – köszönt be a lelkész váratlanul.
– Erős vár a mi Istenünk! – motyogta Michelle. Milyen gyorsan eltelt ez az óra! Milyen gyorsan eltelt ez az élet! 
– Imádkozzunk!

Michelle lemondott a hozzátartozókkal történő találkozásról, így a napot egyedül töltötte. 10:30-kor egyedül ebédelt, 15:30-kor egyedül öltötte magára a kivégzéshez rendszeresített uniformist. Gyomra görcsben volt, de 16:00-kor leült az utolsó vacsorához. Epret rendelt, és pitét. Ezek voltak Freddy kedvencei. A percek lassan teltek este 20:00-ig. Michelle nem volt egyedül, zavarta a vissza-visszatérő lelkész, a hivatalból kirendelt ügyvéd, az őrök. Gondolkodni próbált, járkált a kis helyiségben, de a lába reszketett. Ha lefeküdt, nem bírt nyugton maradni, felpattant ismét. Vánszorgott a mutató, de mégis, könyörtelenül haladt körbe, körbe.

– Gyere, Michelle, itt az idő – törte meg a lassan mégis csak megsűrűsödő csendet Barbara, a szőke, teltkarcsú fegyőr. Határozott, gyors mozdulatokkal megbilincselte a foglyot, majd együtt tették meg a kivégzőhelyiségbe vezető tizenkét lépést. Belépve, a hevederekkel felszerelt párnázott orvosi ágyat pillantotta meg elsőnek. Az utolsó megszólalás jogán a jelenlévő tanúknak ennyit mondott:
– Az én gyermekem volt. Én szültem, én adtam neki boldog életet, és vele voltam halála óráján, fogtam a kezét, elkísértem. Mosolyogva ment el. Az az anya vesse rám az első követ, aki ennél többet tud adni a gyermekének. 

Aztán Barbara, és egy másik, egy férfi fegyőr, az asztalra szíjazták. Akkor jöttem én, és a bal könyökhajlatát lefertőtlenítettem. De jól is tettem, mert alig csatlakoztattam a perfúzort, a börtön igazgatóhelyettese nyitott be a helyiségbe. 

– Nem sikerült beszerezni a thiopentalt, a szállító mégsem teljesített. Bizonytalan időre a kivégzést felfüggesztjük. 
– Na de tanár úr! Ilyen nincs. Hogy-hogy elfogyott a méreg?
– Olvassatok utána! Most sincs. Egy elítéltnek a villamosszék és a sortűz között kellett választania emiatt.
– És mit keresett ott a tanár úr?
– Hát nem mondtam, hogy orvos nem lehet ott, az esküje miatt? Én felcser voltam a háborúban, nekem kellett végrehajtani a kivégzéseket.
– Hát nem a tálib vezér helikopterét vezette, mint beépített ügynök?
– De tanár úr, ha így van, akkor hogyan irányíthatta a mérnöki csapatot a Tesla fejlesztésénél? 
– És egyáltalán, ha ilyen gazdag, és befolyásos, miért nincs fent a neten, és miért dolgozik Milwaukee-ban kollégiumi nevelőtanárként?
Ti ezt nem érthetitek – rántotta fel az ajtót a tanár úr, és kivágtatott a hálóteremből. 

Ez a történet a hazugságokról szól, pontosabban a Münchausen-szindrómáról. A bevezetőben arról írtunk, hogy vannak emberek, akik egyfolytában orvoshoz járnak. Közéjük tartoznak a Münchausen-szindrómások is, akik kitalálnak maguknak betegségeket, s azokat alátámasztandó leleteket hamisítanak, sőt, tüneteket idéznek elő, megbetegítik magukat, hogy ezzel az orvosok, asszisztensek, ápolók törődését, figyelmét elnyerjék. Amint gyanakodni kezdenek az egészségügyben arra, hogy igazából nem is betegek, odébbállnak, más orvosnál próbálkoznak. 

Michelle azonban nem saját magának, hanem a gyermekének talál ki betegségeket, s végül a halálát okozza, ő ugyanis a Münchausen-szindróma egy különleges változatában, a kivetített vagy helyettesítő Münchausen-szindrómában szenved – mondta dr. Gedeon Zoltán. – Az ilyen személyiségzavarral rendelkezők azzal akarnak elismerést, szeretetet és csodálatot kivívni, hogy az önfeláldozó, gondoskodó ember látszatát keltik. Általában alacsony az önbecsülésük, nem kaptak elég szeretetet, elhanyagolták őket gyerekkorukban. Kóros állapotuk a legsúlyosabb formában, mint Michelle esetében a valóságban is vezethet a „gondozottjuk”, általában a gyermekük súlyos bántalmazásához, halálához, s még ilyenkor sem érti meg az elkövető, hogy ő a felelős. Tudja, hogy rosszat tesz, amikor beavatkozik a kezelésekbe, de nem érzi cselekedete súlyát. A jelenség ritka, az aggravációs zavarok közé tartozik, tehát szándékos a bántalmazás, éppen ezért büntethető.

Kivetített Münchausen-szindrómára kell gyanakodni, ha egy szülő (általában az anya) túl sok, netán ellentmondó leletekkel érkezik az orvoshoz, vizsgálatokat követel, aztán szemrehányást tesz, hogy a gyermek nem gyógyul, holott ő idézi elő állapota romlását. Gyakran vált kezelőorvost, egyszerre sokféle betegségről, tünetről beszélt, szaknyelvet használ, túl sokat tud az egészségügyről, holott nincs ilyen képzettsége. Olyannyira tetszeleg a gondoskodás mintaképének szerepében, hogy a sajtóban is szívesen nyilatkozik a család nehéz sorsáról, befolyásos emberek támogatását is megszerezheti. Az ilyen személyiségzavar kezelése nehéz, hosszas terápiát igényel.

„Meghalt a ribanc”

Az egyik legmegdöbbentőbb igaz történet, ami bejárta a világot a szindrómával kapcsolatban, Dee Dee Blanchard-é. Az amerikai nő az egészséges lányából tolószékbe kényszerített beteget csinált, akiről még az orvosokkal is elhitette, hogy az izomsorvadástól kezdve a leukémiáig számos súlyos betegségben szenved. A kislány több felesleges műtéten esett át, feleslegesen gyógyszerekkel tömte az anyja, ami később valóban rontott az állapotán. Még szellemileg is elmaradottnak állította be az anyja. A lány, Gypsy Rose csak lassan kezdett rájönni, hogy valami nem stimmel, s végül rávett az interneten egy fiút, hogy ölje meg az anyját. A fiú ezt meg is tette 2015-ben.  Anya és lánya közös Facebook-oldalára pedig Gypsy Rose ezt írta ki: „Meghalt a ribanc.”

Michelle sztorijáról befejezésül annyit: szerencsére nem volt igaz, csak kitalálta egy másik megrögzött hazudozó, nevezetesen a tanár úr, aki talán magát Münchausen bárót is megszégyenítő hőstetteket vitt véghez – legalábbis gondolatban.

Sorozatunk korábbi részei: