Nőj már fel!

Peter leszállt Ferihegyen, megkereste a bérelt autót, kivette a kulcsot az automatából, és indított. Az adatokat előre neten kitöltötte, utalt még felszállás előtt, így időben éppen ott tartott, mintha a saját kocsija várta volna a reptéren. Peter valójában Péter volt, de az elmúlt huszonhét év Amerikában elkoptatta az ékezetet. Peter Mandy, azaz Mándy Péter áramlástant oktatott a Dél-kaliforniai Egyetemen. Még diploma után maradt kint Los Angelesben, és miután a szülei meghaltak, családja, felelősségteljes munkája lett odakint, az elmúlt tizenöt évben nem is volt itthon. Egy-két gyerekkori barátjával e-mailen, a Facebookon néha egymásra írtak, és ennyi. Több kapcsolata nem is volt. Egy barátja maradt, egy igazán mély, gyermekkori barátságból, akivel viszont csak egy évben kétszer, egymás névnapján beszéltek. A kontaktus azóta redukálódott erre, mióta Peter megnősült, és gyerekei lettek.  Addig, harmincéves koráig évente háromszor járt haza, Jánossal, a barátjával egy-két hétig utaztak, ittak, dumáltak, nőkről, politikáról, a „régeikről”, és mindenről, amiről csak férfibarátságban eshet szó. Azóta szinte semmi. Levelei többnyire megválaszolatlanok maradtak, a telefon rendszerint csak kicsengett. Peter a többiektől tudta, hogy János visszahúzódó életet él, és hogy másik barátjával is annak családalapítása után vált felületessé a viszonya. Peter készült a találkozásra, de nem értesítette Jánost a jöveteléről. A férfit a hegyen találta meg, három hasonló korú rédeglegény társaságában. Hegy, rédeglegény! Milyen jó is volt újra a régi tájszólást használni! 

– János! Helló János! Nem zavarok? – kiáltott be a kerítésen. Jánoson nem látszott meglepetés, mintha tegnap látták volna egymást utoljára.

– Gyere be, Péter! Van egy kis pincepörkölt, eszel? Nem nagyon csípős, inkább a hagyma sok.

– Ez igen! Főztök? 

– Csak húsokat. Inkább csak húsokat. Pácoljuk, van egy csíkszeredai receptem. Egy öreg fafaragótól kaptam. 

Péter körülnézett, és a tűz melletti 45-50 éves kamaszok tompán csillogó szemét látta, hallgatta fontoskodásukat.

– Tegnap láttam a Jucust! Még mindig jó nő. Meghízott kicsit, a melle is megereszkedett, de azért bevállalnám – mondta az egyik.

– Ja, a szoptatás nem tesz jót a nőknek. Meg aztán negyven biztos elmúlt. Nekem már nem kéne.

– Na-na! És az az öreg ápolónő, akivel tavaly kavartál? Ha nem volt hatvan, akkor én vagyok az.

– Ugyan már! Addig jutottak, hogy kisegítette az ágyból a sérvműtétje után.

– Ja, heresérv! Biztos a sok „szolgálattól” igaz, Casanova?

–Te beszélsz, aki utoljára a nővéredet láttad vetkőzni, az iskolaorvosnál?

– Hagyjátok már abba!

– Oké, oké. Ezekkel vitatkozni?! Nem értik a viccet.

– Na, én lassan megyek, beetettem a Csótón, reggel 4-kor kimegyek. Most telepítettek, még fészekben vannak. Másfél-két kilósak. 

– Hozzál a rácpontyhoz! Van egy kis házi tejfölöm, és a Pityu adott szalonnát, mert a hétvégén mangalicát füstöltek. 

– Holnap este a szokott időben? – kérdezte az egyik.

– Nekem nem jó, megyek Zsozsóval az erdőbe fáért, de szombaton jövök és kiforrázzuk a hordókat. 

Azzal a fiúk lassan szétszéledtek a szomszédos pincék felé. Mind itt lakott, kivéve Jánost, aki megtartotta a szüleitől örökölt városi házat is. Igaz, ritkán ment oda, a gaz is felverte, a redőny is leszakadt, de a nosztalgia nem engedte, hogy eladja.

– Iszol még? – szólalt meg János, majd rövid hallgatás után folytatta: – Tudtad, hogy a tatárok lényegében török nép? Egy mongol törzset hívtak így, amelyik nyugatra vándorolt. Beolvadt a türkök közé, elvesztette a nyelvét, de ő adta a nevét. 

Aztán hosszú monológba kezdett a kereszténységről, a magyarság jövőjéről, a liberális veszélyről, és annyit se kérdezett, hogy „hogy kerülsz te ide”?  Péter sem mert kérdezni, látott mindent. A hegyi hajlékban megállt az idő. Harmincéves képeslapok, úttörősíp, gömbölyített nyakú sörösüveg. Por, ragadós kosz mindenütt. Jánoson kitérdesedett kordbársony nadrág, kockás favágóing. És könyvek, amerre csak nézett. Batu Khan, Az utolsó hvarezmi nyár, A mongolok betörése... Péter emlékezett rá, hogy János már az alsó tagozat vége felé tíz-tizenöt könyvet elolvasott a mongolokról, és ötödikben zavarba hozta a történelemtanárt a tatárjárással kapcsolatban. Azóta a népvándorlás és az Árpád-kor is tudományos alapossággal állt össze Jánosban, ami persze az újságkihordáshoz felesleges luxus volt.

 – A szomszéd pincét megvette egy pesti gyógytornász csaj – folytatta, témát váltva –, jó kis feneke van. Lehet persze, hogy libsi, de az most mindegy. Persze, hogy lenne mindegy... – kezdett bele a már láthatóan kiérlelt társadalomkritikába, és csak úgy fröcsögött belőle a keserűség.

– Megyek – kapott bele Péter egy levegővételnél –, és a nohát petpalackból kortyolgatva, szomorúan, és végtelen lassan, hátra sem nézve leballagott a hegyről. – Majd benézek – mondta még búcsúzóul. 

Miért nézne be? Nyilván, soha nem fog, hiszen végképp világossá vált Péter számára a kettejük közötti szakadék, az, hogy barátja a személyiségfejlődés útján megakadt, nem tett szert a felnőttkori érettséghez szükséges tulajdonságokra. Beszélgetni értelmesen, szoros baráti kapcsolatot tartani márpedig csak azonos szinteken lehet.

Az ember felnőtté válásáról is szóló, széles körben elfogadott pszichoszociális fejlődésmodellt Erik H. Erikson amerikai fejlődéspszichológus, pszichoanalitikus, Pulitzer-díjas író dolgozta ki, mondta lapunknak dr. Gedeon Zoltán.  Nyolc szakaszra osztja az életet, amelyeken az egészséges fejlődésmenetű ember a csecsemőkortól kezdve a késő öregkorig áthalad. A felosztás szerint az ötödik lépcsőfok a 13-19 évesekre jellemző, a serdülőkorra. 

Ez az identitáskeresés legfontosabb időszaka, ilyenkor zajlik a pályaválasztás is, és a korszak végére egy önazonos személyiség alakul ki, aki a fiatal felnőttkorban (Erikson szerint az élet hatodik szakaszában) készen áll a hosszú távú elköteleződésre másokkal. Képes lesz intim vagy kölcsönös kapcsolatok, közeli barátságok, szerelmek, házasság kialakítására, amelyekben tudatosan hoz áldozatokat és köt kompromisszumokat, amiket ezek a kapcsolatok megkívánnak. Ha az említett kapcsolatépítés elmarad, annak elkülönülés, magány lesz az eredménye. Ez történik Jánossal is, aki egyedül költözik a hegyre, s ideje nagy részében a világra panaszkodik és másokat kritizál. 

Életéből nemcsak a társ hiányzik, hanem az alkotótevékenység is, amihez az esze, a képessége meglenne. Így a hetedik szakaszba sem jut el, amely Erikson felosztása szerint az érett felnőttkor időszaka. A feladat ilyenkor, általában 40 és 60 év között az, hogy értéket, maradandót alkosson az ember, amely hasznos a társadalom számára. A gyermekek felnevelése, helytállás és termékenység a munkában egyaránt ide sorolható, de az semmiképpen, ha valaki, mint János, képességeinek töredékét kihasználva éli életét, és alkotókedvet, kreativitást nélkülözve végez olyan munkát, amelynél sokkal produktívabbat is folytathatna. 

Történetünk szereplői közül egyedül Péternek van esélye arra, hogy elégedett emberként tekinthessen vissza az életére időskorában. Erikson az öregkort a nyolcadik szakasznak írja le, amikor mérleget von az ember, elbírálja tetteit. Két lehetőség van: vagy azt látja, hogy teljesítette feladatát, értelmes életet élt, tehát elégedett lehet, vagy azt, hogy nem érte el a célját, nem hozott létre semmi említésre méltót, így kétségbeesve, esetleg depressziósan várja az elkerülhetetlent. 

Popper megállapítása az, hogy a felnőtt ember gondolkodásában van némi empátia: változtatni tudja gondolatmenetét, megközelítési szempontjait, minden oldalról képes körbejárni egy problémát. Bele tudja élni magát más emberek felfogásába, s ez az azonosulási képesség csökkenti az egocentrizmusát, növeli a szocializáltságát. A merev gondolkodás öntörvényű, mint a gyermeké, „s egy napon el kellene hagynia minket”.

Sorozatunk korábbi részei: