Dr. Setényi János, az MCC oktatáskutatója tartott előadást a jövő egyeteméről

Hogyan képzeljük el a nem is túl távoli jövő felsőoktatási rendszerét? Mit hozott a digitalizáció térnyerése, a mesterséges intelligencia megjelenése, a világjárvány által kiprovokált home office munkavégzés és az online oktatási forma? Ezeket a kérdéseket, valamint a folyamatos változásokra adott lehetséges válaszokat járta körbe a PE ZEK szakmai napja.
Két amerikai nagyváros példájával is érzékeltethető, milyen következményekkel jár a le- vagy kimaradás a változásokból. Detroit és Boston nagyjából azonos szinten élte meg a XX. századot, majd az   egyik elindult a high tech irányába, a másik nem. Detroitot most rozsdaövezetnek tartják, Boston pedig élen jár a gazdasági és oktatási fejlődés terén.
„Ütéseket, gyomrosokat kapunk, menet közben vagyunk kénytelenek átszerelni járműveinket”, tette érzékletessé Setényi János a helyzet komolyságát, hozzátéve, elmúltak azok az idők, amikor az egyetemi hallgatók izzadó tenyérrel várták a folyosón, hogy bejuthassanak a tanár színe elé, s visszamondhassák azt, amit tőle hallottak év közben.
Az első nagy csapás a Covid alatt érte a fentiekkel  jelzett merev struktúrát, bár eddig is tudtuk, hogy a számítógépek, mobiltelefonok az eszközök szintjén, az internet a tartalom szintjén rendezi át mindazt, amit a tanításról, a tanulásról öröknek hittünk. Most már „a kőházakat néha bezárjuk, de a tanulás ettől nem áll le”. A tanuló  emberek személyes jelenlét nélkül is összekapcsolódhatnak, önszerveződő közösségi médiás csoportok alakulhatnak, ebben a formában bővülnek az ismereteik, s ami ennél is fontosabb, fejlődnek a problémamegoldó képességeik.
Három probléma marad egyelőre megoldatlan, hallhattuk:  az iskola gyerekmegőrző funkciója az elemi oktatásban nem hagyható el, a szociális ügyek sem kezelhetők másképp (például az ingyenes menza), valamint a társadalmi mobilitás kritériumainak (bizonyítvány, érettségi, diploma) a meghatározása sem tisztázott a digitalizált oktatás keretei közt. Ráadásul ezeknek nincs is köze a tanuláshoz. Ezért a kutató szerint marad a hibrid rendszer egyelőre. Nagy és ijesztő kihívás a tanárok számára a mesterséges intelligencia (MI) belépése az oktatásba. Okkal félnek?
Igaz, hogy már jó a szövegfelismerése, de még nem tudja azt, ami az emberi koponyában van. Az alacsony hozzáadott értékű munkát ki tudja váltani, a felmérést simán megcsinálja, előnye az előítéletmentesség, nem rasszista, nincs kiégve, nem ideges. A magas hozzáadott értékhez kell a tanár, aki szokratikus műhelymunkával, kérdezéssel, beszélgetéssel, életfilozófiai felvetésekkel foglalkozhat. Azt nem kell tudni, hogy néz ki mondjuk egy turbina, egy pillanat alatt megmutatja az MI. Ehelyett műszaki helyzeteket modelleznek, filozofikus eszmecserét folytatnak, projektalapon oldanak meg problémákat, a mentorálás mellett.
Setényi János figyelmeztetett: a jövő felsőoktatása foglalkozik a lélekkel is. Eddig le- és feladták a leckét, a fegyelmezett gyerek csinálta, teljesített, a másikat a rossz jegy eshetősége tartotta kordában. A digitalizációval  utóbbiak otthon szétesnek, mentális edzésre szorulnak. Jó képességűek, de nem bírják a szabadságot, kötöttség kell nekik.  
A pedagógusok számára közel az ítélet napja, intett az oktatáskutató. A diák és a tanár is besorolható három kategóriába: 1/3 innovátor az ismeretszerzés folyamán, 1/3 követ, reprodukál, 1/3 pedig leszakad, ha nem csinál semmit. Az elsőnek csak szárnyakat kell adni, a másodiknak kell a mankó, a harmadiktól előbb-utóbb el kell búcsúzni. „Tudják ugye, hogy a munkahelyeken az eredmények 80 százalékát az ott dolgozók 20 százaléka adja?", kérdezte hallgatóságát. És ez normális, tette hozzá.
A felzárkóztatás nincs elvetve, kínai a példa: program  figyeli a feladatmegoldást, kiszűri, hol, melyik anyagrésznél maradt le a gyerek, visszamegy a gyökérproblémához, gyakoroltat, s újra visszatéríti az eredeti feladathoz.
A hangsúlyváltás itt van a küszöbön: a  tanítás a „vaskor”, de már a tanulásnál is  érettebb a tanulási élmény. A tanítás sokáig a hatalomról szólt, arról, hogy ki tanít, mit tanít, ma a tanulás „folyékony áramlás”, a tanár csak egy eleme a sok közül. Már a nyolcvanas években azt mondták az  amerikai egyetemistáknak, hogy „a tanulás helye a labor és a könyvtár, a tanár segít, de te dolgozol”.
A szempontoknak ezzel nincs vége. Lengyel szociológus  karrierelemzését idézte. Hogy ki ki lesz a végén, attól is nagyban függ, kik voltak az első évfolyamon a barátai, kiktől tanult sörözés közben, kik húzták felfelé. A humán kontakt szerepét már senki sem vitatja, de a vízióhoz tartozik a műveltségkép, a tanulási koncepció, a rend, a motiváció, a részleges elengedés, a barangoló tanulás. Az a baj, hogy a poroszutas oktatási rendből jövő okos jobbágyoknak nevelt fiatalok maguktól nehezen állnak át, inkább azt is megkérdezik, hova kell tenni a kabátot. „Szabadok vagytok”, mondják nekik, de ez felelősség, felnőtté válás, ehhez is mentorálás szükségeltetik.
Setényi János példákkal szolgált: a Milton Freedman Egyetem tanítóképzést indít: az iskola a frontvonal, a kőház majd később. Radikális megoldás. A finn Aalto egyetemen pedig műszaki, művészi, pénzügyi hallgatókat (eddig elkülönült törzseket) eresztenek össze, akik együtt oldják meg, hogy a termék nagyon jó legyen, szép legyen, s legyen jó ára is. Kooperáció, figyelem, tolerancia.  
A NATO konferenciáján hangzott el, kicsi a tehetségtartalék a cyberhadviseléshez, kellenek a későn kelő, gépezős „kapucnis gyerekek”, akik nem fognak tisztelegni. A globalizált világban üvegház az oktatás, mindenki lát mindenkit, Európában a PISA felmérés mutatja, ki hol tart. Például azt, hogy egy kelet-európai országban minden negyedik gyerek semmit nem ért a feladatokból.  Nem a magyarokról van szó.