Kiállítás nyílt a szovjet munkatáborok világáról Nagykanizsán

A szovjet közmondás a Gulagról és a Gupviról, a Szovjetuniót behálózó munkatábor-rendszerekről, pontosabban az azokat létrehozó politikai gondolkodásról árul el szinte mindent. Akárcsak a Rabszolgasorsra ítélve című vándorkiállítás, amely a nagykanizsai VOKE Kodály Zoltán Művelődési Házban nyílt meg nemrég. A Terror Háza Múzeum tárlata 700 ezer magyar deportáltnak állít emléket és eleveníti fel szenvedésüket korabeli fotók, dokumentumok, levelek, visszaemlékezések, térképek segítségével. Az értékes anyag október 20-ig látogatható, a kiállítást Lehota János esztéta ajánlotta az érdeklődők figyelmébe. Vele beszélgettünk a „szovjet fasizmusról”. Szavai közé formabontó módon egy-egy idézetet is beszúrunk a kiállításon olvasható kommentárokból – ezekből bontakozik csak ki igazán, mit kellett átélni annak, a Gulagra rabszolgamunkára elhurcolt 700 ezer magyar embernek, akik közül 300 ezer soha nem tért vissza.

- A második világháború után a győztes Szovjetunió az elfoglalt és leigázott országok lakosságának munkaerejét a háborús jóvátétel részének tekintette, s több, mint 4 millió külföldi állampolgárt hurcolt el kényszermunkára munkatáborokba – bocsátotta előre Lehota János. – A fogságba vetettek 85 százaléka a németek, a japánok és a magyarok közül kerültek ki, s voltak köztük hadifoglyok, de csak úgy találomra összeszedett civilek is. Ezeket a szerencsétlen embereket városok és üzemek újjáépítésére, mocsarak lecsapolására, gyárak, hidak, utak építésére használták. Az őrök brutalitása, a körülmények embertelensége, a tomboló betegségek miatt tömegesen haltak meg a fogvatartottak – mondta.

A civileket nem egyszer könnyű ruházatban, teljesen váratlanul hurcolták el otthonaikból és gyalogmenetben, napokon át hajtották a gyűjtőtáborokba. Aki nem bírta a menetelést, vagy szökni próbált, azonnal agyonlőtték. A hiányzó foglyokat pedig – mert a létszám nem csökkenhetett – útközben találomra összeszedett emberekkel pótolták.

„Az őrök megtiltották, hogy a foglyok részére ennivalót dobjanak. Az asszonyokra rálőttek, ha kenyeret akartak az ötös sorokban hajtott embereknek adni.” Dr. Tóth Sándor, egykori elhurcolt

„Aki menet közben megállt, főleg az idősebbek, azt agyonlőtték, vagy puskatussal agyonverték.” Dévényi J. Imre, hadifogoly

- Szomorú, de igaz: ma a kelet-európai, azon belül is a magyar fiatalok többsége szinte semmit nem tud a Gulagról – folytatta Lehota János. – Fogalmuk sincs arról például, hogy ott több ezer embert mínusz 42 Celsius fokba vezényeltek le a vagonokból, beterelték őket a szibériai hidegbe, s úgy kezdték el a „szelekciót”, hogy jéghideg vízzel lelocsolták a fogvatartottakat, és 3-4 órán át ott hagyták őket magukra. Akik ezt túlélték, azokat behúzták a barakkokba. Akik megfagytak, azokat elásták, vagy széthordták őket a kutyák. Visszatekintve, nehéz eldönteni, ki járt jobban. Mert az életben maradottak a szibériai hidegben 16-18 órákat dolgoztak, répa-, vagy csalánlevesen éltek, s folyókat fordítottak meg, mert Sztálin éppen azt akarta. Persze, idővel mindig kiderült, hogy ez lehetetlen vállalkozás, de ebbe az eszement ötletbe milliók pusztultak bele.

„Este krumplit főztek a disznóknak, de az élelmesebbek elették az állatok elől.” Almádi Ferenc, hadifogoly

„Nem voltunk mi ott emberek, csak géppótló, mozgó lények, létszám, semmi több” Gavallér Imréné Stark Zsuzsanna, egykori elhurcolt

- Úgy vélem, hogy a Gulagról nem tudni, nem ismerni, nem a történelemkönyvek első oldalán tanítani, s nem egy lapon említeni a hitleri fasizmus bűneivel, finoman szólva is kettős mérce – szögezte le az esztéta. – A rémtettek után kaptunk még 40 év kommunizmust a nyakunkba, s majd csak 1989-ben sikerült rendszert váltanunk – 29 év telt el azóta, de a világ, sőt, mi magunk semmit nem tudunk a Szovjetunióban történtekről, hiába volt egy Rózsás Jánosunk, aki nemcsak átélte a szörnyűségeket, hanem dokumentálta, papírra is vetette azokat. A jelenségnek csak az egyik oka az, hogy ma már nem divat történelmet olvasni. A másik, hogy az európai, ma még mainstreamnek számító értelmiség elnézi Sztálin bűneit. Ezzel tulajdonképpen elődei hagyományát folytatja, ami abból fakad, hogy a szövetségesek csak Sztálin és a Szovjetunió segítségével tudták megfékezni a náci Németországot. Ezért akkor úgy érezték, hogy hálával tartoznak Sztálinnak, így a háború utáni ámokfutása fölött szemet hunytak. Magyarországot és minket, magyarokat azonban, akik rossz politikai döntések és a Trianon után táplált hiú remények következtében Németország oldalán maradtunk, Hitler csatlósának tekintettek és bizonyos szempontból annak tekintenek ma is. Ezért olvashatják még mindig a fejünkre a fasizmus valamennyi bűnét, így csökkentve politikai mozgásterünket – miközben a szovjet munkatáborokról egyetlen szó sem esik. A jobboldalról érkező korlátozva van a mozgásában, mert rásüthető, hogy neki bűnben fogant öröksége, múltja van. Aki viszont a baloldalról jön, annak megbocsátanak a múltban elkövetett bűneiért és ő felszabadultan dönthet a jövőjéről. Holott, azt gondolom, a nácizmus és a kommunizmus bűnei egyformán mérendők, s egyik sem bocsátható meg soha.

A Szovjetunióba elhurcolt, a szenvedést túlélő magyarok csak Sztálin halála után, 1953 és 56 között térhettek haza. A volt fogvatartottakat a határon az ÁVH emberei fogadták, egy részüket őrizetbe vették és csak évek múltán engedték el, a többieket pedig szigorú titoktartásra kötelezték – ők soha, sehol, senkinek, még családjuknak sem beszélhettek a történtekről.

Háromszázezren pedig örökre szovjet földön maradtak.

„Az ujjnyi résen némán nézek ki a szikrázó fényű csillagokkal teli, holdfényes éjszakába. Ide látszik a bánya és az állandóan forgó lift kereke. Meg a temető! Az egyre nagyobb és nagyobb hadifogolytemető. Lakóit már hiába várja a meleg otthon, a szenvedő, szerető szív: anya, feleség, gyermek. Többé soha nem mennek haza. Az otthoniak pedig nem fogják megtudni, hol porlad testük, hol vannak eltemetve.” Szabó István, egykori elhurcolt