„Nem vagyok ott, de mégis, érted ezt?” – Mohos-Adamska Elzbietával beszélgettünk

Másfél évtizede kísérhetjük figyelemmel Mohos-Adamska Elzbieta életét, művészetét. Az önálló kötettel is rendelkező költő Lengyelországban, Widoradzban született, a szerelem hozta Magyarországra és Zalába. A Zalaegerszeghez közeli Csatárban él férjével, közel a természethez, amely egyik fő ihlető forrása. Lapunk többször is járhatott az otthonában, hiszen a versei lengyel földön is visszhangra leltek, sőt, díjak, antológiai megjelenések szegélyezik az útját. Nyolc évvel ezelőtt első díjat nyert a szétszóródott lengyelség líráját ünneplő 29. lengyel nemzetközi költőversenyen, amely nemcsak az anyaországban élők, de az elszármazottak számára is megmérettetési lehetőséget nyújt. A csillagok arcai című kétnyelvű kötete 11 évvel ezelőtt látott napvilágot.

A múlt év őszén ismét hívta a haza, amit persze sosem feledett, hiszen a témaválasztásakor is hangsúlyos elem a hazaszeretet. Pár hónapja ismét olyan találkozóra volt hivatalos, amelyet a lengyelországi Krosnóban (Zalaegerszeg testvérvárosa) rendezett a Wspólnota Polska Egyesület Rzeszów-ága valamint a krosnói határ menti kultúrák regionális központja (RCKP). A 2018-as találkozó témája a „lengyel nyelv a világirodalomban – a lengyel származású alkotók jelenléte az irodalomban” címet viselte. Ennek jegyében invitálták főleg Kelet-Európából mindazokat, akik szülőhazájuktól távol, de anyanyelvükön írnak. Így utazott Krosnóba Mohos-Adamska Elzbieta, s találkozott tíz költő­társával, köztük olyan fiatal lánnyal, aki Szibériában élve ír lengyelül. A találkozón több felolvasóestet tartottak az alkotók számára, az előre elküldött termésből költői almanach született, melyben Elzbieta Márcsak, Marionett és a Testamentum című verse szerepel. (Ez a tizedik könyv, amelyben napvilágot láttak a költeményei.)

A résztvevők találkoztak egy krosnói iskola diákjaival, meglátogatták a történelmi épületeket, a felújított lancuti kastélyt és lovardát, jelen voltak a Krosnói Őszi Zenei Fesztivál rendezvényén is. Az irodalmi találkozó anyagi költségeit évről évre a lengyel szenátus állja, jelezve, értékeli a külhonban alkotó honfitársak művészetét. Ezúttal Ukrajna, Szlovákia, Csehország, Oroszország és Magyarország képviseltette magát a náluk élő lengyel irodalmárok révén. (A kicsit a két nép közti kapcsolatot is szimbolizáló zalai költői utazást a zalaegerszegi polgármester is támogatta.)

– Nem feledkeznek meg rólunk, számon tartanak bennünket, bármilyen régóta élünk más országban – hangsúlyozta a beszélgetés elején Elzbieta, aki negyedszer vehetett részt ezen az irodalmi találkozón. – Büszke vagyok arra, hogy úgy tartják, jól írok lengyelül.

Tudni kell, majdnem minden vers az anyanyelvén születik, mi, magyar olvasók úgy kerülhetünk közel hozzájuk, hogyha a férje és a lengyelül kitűnően beszélő lánya lefordítja őket számunkra. A szóban forgó utazás egyébként különlegesebb volt, mint a korábbiak, hiszen most a lánya is elkísérte. Az édesanyának természetesen fontos, hogy Kinga is mélyen átéli a lengyel kötődést.

– A rendhagyó irodalomórán szerepet is kapott, lengyelül mesélt magáról a krosnói diákoknak. Egyébként, amikor fordítja a verseimet, olyan, mintha a lelki tükörképem lenne. Néhány verset magyarul írtam, például a Csatári ősz címűt, de azt muszáj volt, az magyarul szólalt meg bennem.

Az egyik legmaradandóbb őszi élmény a záróest volt, amelyen lengyel költőkkel is beszélgethettek. De akad a tarsolyban másik megható történet.

– A lengyel barátnőm, Wanda, az ottani terminológiával élve, a harmadik generációnak szóló egyetemre jár. A napokban telefonon mesélte, a tanáruknak megmutatta a kötetemet, amiből aztán irodalmi kurzuson fel is használták a verseimet, mintha író-olvasó találkozót tartottak volna a távollétemben. Nem vagyok ott, mégis ott vagyok, érted ezt?

A meghatottsággal vegyes büszkeség jelei gyúlnak a tekintetében.

Ha ünnephez közeledve költővel társalog az ember, szóba kerül a rákészülés. Elzbietát húsvét kapcsán különösen sokat foglalkoztatja az, amit maga körül lát, s ami néha elszomorítja.

– Sokszor olvasom a Bibliát, főleg lengyelül. Ebből merítek a harmonikus élet megéléséhez, aminek a lényegét a másik ember iránti szeretetben, elfogadásban találom meg. Máté evangéliumának „aranyszabályát” (7.12) idézném: „Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyetek meg ti is nekik”. Valójában ilyen egyszerű! De sok ember nem képes erre, hajszolja a javakat, a birtoklási vágy foglya, mindig többet és többet akar. Ezzel a mentalitással nehéz fenntartani az amúgy is törékeny emberi kapcsolatokat. A harag, a gyűlölködés, a neheztelés veszi át a szeretet helyét. Pedig a béke és a boldogság záloga a szeretet. Számomra azt jelenti a húsvét, hogy új esélyt adunk a szeretetnek. Általában a karácsonyt tartjuk a szeretet ünnepének, én inkább a húsvétot. Miért? János evangéliuma (15.13) ad rá választ: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért”. Mi, emberek, nem kell, hogy az életünket adjuk, elég, ha betartjuk: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (Máté 22.39). Mit teszek, ha engem bántás ér? Fáj. Többet forgatom olyankor a Bibliát.