Egy madár halála

Van, sokszor, amikor az ember későn érkezik. A 18-as bolt a közelben viszont „mindenre megoldás”, nem csak cigi van ott – sör is, ráadásul hűtve, így hát menekülve otthonról, elpattant a fémszerkezet, vonzott a sakkasztal, a telepi közösségi tér. Gondoltam, jól van ez így, ennyi mindenkinek jár, elővettem az utolsó cigit, ami a dobozban volt, mert persze újat nem vettem, mivel otthon halomban sorakozott, és nem így készültem. Egy kerekesszékes bácsi miatt viszont – nem érdem… – elnyomtam. A hét eleji vihar letörte vastagabb ág az útjában volt, ám együtt átjöttünk rajta, hazamentünk, közben pedig megtanultam, hogyan emelkedik, megy egyenesen és fordul a szerkezet. A szaknyelv érzékenyítő tréningnek hívná, de maradjunk annyiban, így (lenne) természetes. S hogy milyen Kanizsa, az otthagyott sört nem vitte el senki, így hát folytathattam az elmélkedést: a függőségről. Mert az is függ, akit jó szívvel hazaviszel, s te magad is, a reggeli kávékkal, az esti pohár borral, sörrel, a pöfékeléssel, a kütyük nyomkodásával, a munkába temetkezéssel és a kajával is. Egymástól és saját magunktól is függünk, néha észre se vesszük, hogy mennyire. Ami viszont kivezet, az a csoda, ami mindig van, létezik, nem csak a bibliai történetekben. Mire a kerekesszékes bácsi hazaért, majd utána én is, a halott madár nyomtalanul eltűnt a franciaerkélyről, így nem kellett megfogni, tisztességgel temetni, pedig erre készültem, felebarátként. Hogy hová lett, nem tudom, nincs rá magyarázat, le nem eshetett, mert teljesen zárt a kis kilépő. Azt viszont tudom, minden függőségünkre és problémánkra a hit és Isten a válasz, mert ha figyelünk, észrevesszük a jeleket. Azóta nem vettem sört, és madár sem szállt a franciaerkélyre. (Cigit persze igen, de hát gyarló, függő az ember, s ezzel, mint mindig, fel is mentettem magam.)