Ferrari - filmkritika

Mann elmondta, hogy nem egy klasszikus életrajzi produkcióval készül és ebbe a felütés alapján nem is lehet belekötni. A történet Enzo Ferrari (Adam Driver) életének egy szeletkéjét meséli el, Brock Yates regénye alapján. Nincs felemelkedés, a márka népszerűsítése, az aranykor már a múlté. A cselekmény 1957-ben játszódik, a cég a csőd szélén áll, s hiába számít etalonnak a szakmában, a túléléshez társulni kéne egy másik autógyártóval, illetve a versenyszférában sem ártana némi siker.

Néhány évvel ezelőtt hasonló témát járt körbe Az aszfalt királyai, mely a Fordra koncentrált, illetve a tervező Carroll Shelby és a versenyző Ken Miles viharos barátságára. Kulcsfontosságú szerep jutott a 24 órás Le Mans-i futamnak, ahol történetesen a Ferrari volt a legnagyobb rivális. Mann alkotása ennyire nem fekszik rá a rivalizálásra, de egy nagy megmérettetés itt is van. A mille miglia egy közel 1000 mérföldes száguldás Bressa és Róma közt, és az 1957-es verseny több szempontból is bevonult a történelembe. Aki ismeri a főhős életét nem találkozik túl sok újdonsággal, de laikusként is kikövetkeztethető, hogy mik fognak történni. Ez önmagában nem probléma, Mann még mindig tud rendezni, az autós szekvenciák egyértelműen a film csúcspontjai, a mille miglia pedig különösen hatásos. Az aszfalt királyaival ellentétben azonban a Ferrari sokkal nagyobb hangsúlyt fektet Enzo magánéletére. A feleségével, Laurával (Penélope Cruz) való megromlott viszonyára, a közösen vezetett cégre, a titokban tartott szeretőjére és közös gyermekükre, az elhunyt fiára. Nem baj, ha nem csak a maximalista, megszállott biorobotot látjuk, hanem a sebezhetőbb, emberi mivoltát és mindez papíron nagyon csábító, ám a gyakorlatban közel sem. Minden lényegi pont adott, nagy veszekedések, mélypont, morális kérdések, de nem képes érzelmileg megfogni. A legtöbb drámai elemet láttuk már, ráadásul a konfliktusok sokszor roppant felszínesnek hatnak, nem beszélve a melodramatikus kivitelezésről. Pláne meglepett, hogy néhány jelenet kifejezetten kínos. Az egyik bukásnál konkrétan látszik, hogy az autóban egy bábu ül, de amikor Enzo az egyik teszt során történt baleset után felveszi az új pilótáját, az is paródiába illően veszi ki magát. Valószínű Mann azt szerette volna bemutatni, hogy aki beül egy ilyen járműbe, annak számolnia kell a következményekkel, de egyszerűen rossz értelemben zavarba ejtő ez a szegmens.

Adam Driver szokás szerint jó, nem rajta múlt, hogy a címszereplő karakterében több rejlett. Penélope Cruz kihozta a legtöbbet a zsémbes matróna figurából, egyszerre félelmetes és érzéki, az utolsó közös jelenete Driverrel szuper. Shailene Woodley viszont valahogy nagyon furcsa ebben a közegben. Mindent megpróbált, a játéka sem rossz, de nem hiteles olasz szerető.

A Ferrarira nem lehet azt mondani, hogy rossz, akadnak remek pillanatai, a történet visz magával és a futamok kellően intenzívek. A szignifikáns drámai szálak azonban csak bele-belekapnak a részletekbe és túl sekélyesek, sterilek ahhoz, hogy kialakuljon az empátia a szereplők felé. A 130 perces játékidő hosszú, a cselekmény sokszor vontatott és repetitív, még ha a végére össze is kapja magát. Sportkocsi helyett inkább egy megbízható, ám lassúcska családi autót kapunk, mely csak néha képes felpörgetni a motort.