A hónap műtárgya a Thúry György Múzeumban

A kivételes májusi ereklyéről Gyanó Szilvia, az intézmény néprajzkutatója beszélt. Elmondta: a három részre tagolt fedőlapon spanyolozott virágok, ágak, cserépből kinövő növények és tulipánok láthatók. A kerek, rózsát ábrázoló zárógomb különböző irányú elfordításával csúsztathatók el a fedél egyes részei.

 A borotvatok egyik oldalán vésett „FehérJános” felirat olvasható, mellé pedig tulipánokat, leveleket, valamint egy kanászbaltát spanyoloztak. A másik oldalt az 1852-es évszám mellett tulipánok és virágok díszítik. Később átfúrták, hogy felakasztható legyen. „Nagyapámnak csinálta ez a Fehér János, aki uradalmi juhász volt. Borotvát és fenőkövet tartott benne” – mesélte a tárgy egykori tulajdonosa, akit 5 éven keresztül látogatott Kerecsényi Edit Zákányban, mire a míves borotvatokot meg tudta szerezni a néprajzi gyűjteménynek.

- A borotvatok egy vagy két borotva elhelyezésére szolgáló, többnyire fából faragott eszköz - folytatta Gyanó Szilvia. - Régebbi formája hasáb alakú, kihúzható fedéllel. A 19. századi daraboknak egy vagy több részből álló fedele van, s gyakran trükkösen nyílnak, például csak akkor, ha a fedél részeit megfelelő sorrendben mozdítják el.  A kihúzható vagy félrefordítható fedél viszonylag nagy és sima felülete szinte megkívánja a díszítést. A legrégibb borotvatokokat főként vésett, ékrovásos, mértanias formákkal látták el. A 19. század első évtizedeiben megjelent a spanyolozás, majd a karcolt díszítés, a század végén pedig a domború faragás. Ezek készítésében főként a dunántúli pásztorok jeleskedtek. Díszítményeik között a mértani pontosságú szegélydíszt, a stilizált virágot, az emberábrázolást, a hazafias és vallási jelképeket is megtalálhatjuk.

Hozzátette: a 19. század folyamán a megerősödő paraszti öntudat új stílusú népművészeti korszakot hozott létre, melynek sajátossága a műfaji sokrétűség, a táji, lokális változatok sokfélesége, az árnyalt kifejezőkészség és a szimbolikus tartalmak gazdagsága. Megnőtt az egyéniség szerepének jelentősége, megerősödött a művészi öntudat kifejezésének szándéka: egyre több névről ismert alkotó azonosítható. A faragó pásztorok az elsők között jelenítették meg nevüket, monogramjukat és/vagy a készítés idejét tárgyaik díszítményei között.

- A pásztorművészet fogalmát 1892-ben Herman Ottó vezette be - folytatta. - A népművészettel foglalkozó művek mind kiemelik, hogy a spanyolozás a dunántúli pásztorok jellegzetes díszítő technikája volt, melyet másutt csak elvétve ismertek. „A díszítés legbajosabb, de legművésziesebb módja a rekeszes zománcoláshoz hasonló spanyolozás. A pásztor a fába szép virágformákat mélyít, vés, a virág helyét kiszedi. Azután a boltban vásárolt különböző színű spanyolviaszkot apró darabkákra tördeli. Egy-egy darabot beletesz a mélyedésbe, abba megmelegített kanálnyéllel vagy késpilingával beletömi, belenyomkodja és elkeni, úgy, hogy az abba maradandóan beágyazódjék, szilárdan álljon. Azután a tárgy felületét üvegcseréppel, siklóval lecsiszolja. A pásztor az ilyen virágot élővirágnak nevezi, mert szép színes és nagyon "látszatós" – írja Sági János a pásztorok faragó tevékenységéről 1911-ben, amikor a spanyolozás divatja már múlóban volt, és a technikához már egyre több színű viaszt használtak. A legkorábbi tárgyakat még piros, piros-fekete vagy piros-kék színű viasszal díszítették. 

Nem minden pásztor tudott faragni, és a faragó pásztorok is csak kevés tárgyat készítettek. Így viszonylag kevés pásztorművészeti tárggyal rendelkezünk. Ezeket készítésükkor is értékesnek tartották, akár bárányt, malacot is adtak értük. Egy-egy szép állapotú darab ma múzeumok és magángyűjtemények megbecsült darabja, jelentős értéket képvisel árveréseken is.