A hegy népe ellenállt…

Lapozzunk vissza Cigányhegy történetében hatvannégy évet. Már az előző éven, 1959-ben híre járt, hogy 1960-ban behajtják a parasztokat a termelőszövetkezetbe, ahogy mifelénk hívták, a téeszcsébe. Az emberek féltek ettől, a mindennapi megélhetésüknek érezték a vesztét. Szegény nagymamám sokszor sóhajtott fel esténként: – Mi lesz velünk? A kérdésre nem várt választ senkitől, hiszen erre felelni nem lehetett. A tizenkét cigányhegyi gazda, mellettük a Gábel-pusztaiak elhatározták, bár jöhet rájuk a legrosszabb is, de nem állnak be a téeszcsébe.

Az agitátorok télen jelentek meg a hegyen, előtte Salomváron már járták a házakat, a falut beszervezték. Hozzánk is bejöttek, volt közöttük egy szakállas ember, tőle különösen féltem. Elkezdtek furcsa dolgokról beszélni, amiből egy szót sem értettem.

Teltek-múltak a napok, az agitátorok minden délelőtt megjöttek, s különböző módszerekkel próbálkoztak. Egyik reggel éppen disznóvágás volt nálunk, apámék az alsó udvarban ezzel foglalkoztak, amikor a kapun bejött az udvarba néhány agitátor. Öregapámat bekerítették, s azt mondták neki, ha nem ír alá, mindjárt jön a fekete autó és elviszi. Meghallották ezt az alsó udvarban a férfiak, felrohantak, s ráordítottak az agitátorokra:

– Milyen autó jön? Hordják el innét azonnal magukat, amíg jószerével megtehetik!

Harmath Sándor bácsi, apám jó barátja minderre a kilencvenes évei elején így emlékezett vissza. Éppen a Miért nem művelik a kertet? című újságcikket olvasta a Zalai Hírlapban, amikor megérkeztem hozzá. – Látod, ez is a kommunizmus bűne, a parasztok téeszbe terelése az eredendő oka ennek is – mondta. Nehezen megkérdőjelezhető tény, hogy a zártkertek tíz­ezerszám történő elhagyásának valóban a parasztság kollektivizálása volt a közvetett kiváltó, sajnos máig ható oka. Erre visszaemlékezni is jöttem Harmath Sándorhoz, az egyetlen még élő cigányhegyi szemtanú gazdához, hogy mondja el, miként zajlott 1960 telén Cigányhegy gazdáinak ellenállása, mert az itt gazdálkodók az 1959/1960 telén zajló agitálásnak eredményesen szegültek ellen.

– Ha össze akarnám hasonlítani magunkat az akkori osztrák parasztokkal, legalább olyan eredményesek voltunk, mint ők. Pedig kegyetlenül kemény adóval sújtottak bennünket. Nekünk tizenötezer forint volt a téeszszervezés előtt az évi összes adónk. Micsoda pénz volt ez! Akkoriban kétezer forint volt egy üsző. Éppen csak súroltuk földjeink területével a kulákká nyilvánítás alját, emiatt nem bántottak bennünket, sok munkával, igaz, de azért szépen meg lehetett élni. Gyarapodtunk, építkeztünk. És mindez vesszen el? Mi eltökéltük, mindegy, ki mit tesz, nem írunk alá. Azt mondtuk az agitátoroknak, akik mindennap járták a házakat egy jó hónapig, hogy előbb megnézzük, mire megy a közös, aztán ha azt látjuk, ott jobb, mi is beállunk. Híre jött, hogy jönnek a gellénházi olajosok, és majd ők bekényszerítenek bennünket – mondta Sándor bácsi, majd elmesélte, hogy a gellénháziak megérkezése reggelén megbeszélték az apjával, menjen el az erdőre, rakosgasson egy kis fát a szánra, s csak jóval ebéd után jöjjön haza, amikor az agitátorok már elmennek, mert neki kellett volna aláírni.

– Igen ám, de ők nem tágítottak. Az asszonyok kocsonyafőzéshez készülődtek, én meg segítettem nekik, a disznóölő nagykésemmel fokhagymát pucoltam. Az újszülött fiam is a konyhában volt a testvérével a kiságyban, mert ott volt jó meleg. Megjött az apám. Már kint lesték, szinte letépték a szánról, s úgy hozták be a lakásba. Nyomogatták a kezébe a tollat, „írjon alá”, kiabálták neki. A hangzavarra felsírtak a gyerekek, a konyha tele volt emberrel, apám tehetetlenül tiltakozott közöttük. Engem elöntött az indulat, kezemben a nagykéssel rájuk ordítottam, hogy apámat engedjék el, mert nem állok jót magamért! Nem tudom, hogyan nézhettem ki, milyen volt az ábrázatom, de olyan erőt éreztem magamban, mint az oroszlán. Két perc sem telt el, kiürült a lakás. Aztán többet hozzánk nem jöttek – emlékezett vissza Harmath Sándor.

Salomváron megalakult a téesz, a cigányhegyi gazdák földjét betagosították annak parcelláiba, ők pedig jó messze, sok kilométerrel odébb kaptak csereföldet.

– A minőségével nem volt baj, csak a távolsággal. Akkor még mindenki értett a földhöz, tudta, hogyan kell alkalmazni a vetésforgót, mi kerül a krumpli, a kukorica után a következő évben a parcellába. Tudtuk, hogyan kell ganajozni, miként kell gondozni a marhákat, a lovakat, a disznókat, a gyümölcsösöket. A föld művelése igen komoly szak­értelmet kíván, és magát a munka­végzés fortélyait, a helyes mozdulatokat is meg kell tanulni. Kaszálni, jól kapálni nem tud az, aki nem ebben nőtt fel. Nem úgy van az, hogy nesze, itt egy darab föld, és műveld – mondta Sándor bácsi.

Várakozással és állandó feszültségben telt el az 1960-as év. A következő télen egy dél­előtt németfalui ismerős menyecske rohant Harmathékhoz. Sírva mondta el, hogy előző nap a férjét és egy másik gazdát behívatták a tanácsházára, onnét elvitték őket Egerszegre, nem jöttek haza azóta sem. Tudnának-e segíteni, van-e valakinek olyan ismerőse, akit meg lehetne kérni a közbenjárásra, rimánkodott. Még aznap elment a hegyen egy autó, amiből rájuk kiabáltak, hogy holnap idejönnek, s nehogy olyan történjen, mint Németfaluban.

– Elmentem az egyik gazdával a reggeli vonattal Egerszegre, találkoztunk is az ismerőssel, de nem tudott segíteni. Az egyik németfalui elfogott két év börtönt kapott, az idősebbet úgy megverték, hogy fél év múlva meghalt. Amikor hazaértem, anyám sírva mondta, hogy apám aláírt. A hegy tele volt agitátorokkal, rendőrök is voltak. Ne féljen, anyám, amíg nekem lesz kenyerem, addig maguknak is jut belőle, vigasztaltam – s a feltoluló emlékek hatására elsírta magát az idős férfi.

Aztán a még rosszabb következett. Látni kellett, hogy elhajtották a gyönyörű csikókat, a marhákat, csak egy tehén és a növendéke maradhatott. Elvették – pontosabban, ahogy akkoriban fogalmaztak, önként beadták – azt a földet, ami az életet jelentette. Magyarországon meg­szűnt az a tulajdon, amiből a családoknak meg kellett élni évezredek óta. Aminek minden négyzetcentiméterét gondozták, mert az életük, a jobb vagy rossz sorsuk függött tőle. És lassan mára egy generáció számára szűnt meg az a tudás, és felejtődtek el azok a fizikai, szerszámhasználati mesterfogások, ami nélkül a földművelés teherré, fáradtsággá, haszontalan kínná válik.

Még az állatok sem fogadták el az elhajtásukat. Nekünk volt egy erős csontozatú, de jámbor tehenünk, a Piros. Bárhova, a legtávolabbi majorba vihették a téeszben, ő mindenhonnan hazaszökött. Újra és újra elhajtották, s látni kellett volna a szemét, ahogy ránk nézett, amikor a hajcsárok rendre kivezették az udvarunkból. Valami ilyesmi volt a tekintetében: „Elengedtek? Nem tudjátok, hogy én itt vagyok otthon?”

Sándor bácsi azt mondta:

– Nyakamban a nagyvilág! Szétfutottunk, innét a téeszben csak azok maradtak, akik nem tudtak, nem mertek elmenni a városokba dolgozni, aztán lassan kiürült a hegy, elköltöztek vagy szép lassan meghaltak a régi gazdák… – idézte fel. – Eljött a rendszerváltás, kárpótlási jegyeket kaptam, rétet vásároltam. Tizennyolc állat állt hamarosan az istállóban, hízók az ólban, de az idő is eljárt közben. Négy fiam van, tíz unokám, és az ötödik dédunokát várjuk. Csodálatos a családom. A fiaim karácsonyfa fenyőkkel foglalkoznak. Szépen rendbe tettük a cigányhegyi házat és az ott maradt birtokot is. Soha nem vettem föl kölcsönt. Mindig úgy gazdálkodtam a pénzemmel, bármilyen nehéz volt is, ha csak pár forintnak is, de maradni kellett minden hónapban. És azt tartom, ha a szél beviszi a kalapodat egy ügyvédi irodába, hagyd ott, többet nyersz, ha nem mész be oda érte – mondta, és még egy nagyon fontos gondolatot tett hozzá: – Más fontosabb, a megélhetést biztosító munka mellett nem lehet eredményesen földdel gazdálkodni, mert nem akkor tudsz ott dolgozni, amikor kell, hanem amikor az időd engedi. Az én korosztályom fiai s mára főleg az ő gyermekeik azért távolodtak el a rájuk maradt zártkertektől, telkektől, mert számukra nem ez adja a megélhetést. Ez már a gépek világa, pedig egy ló is csodákra képes a munkájával. És trágya nélkül nem lehet termelni, mert elhal a talajélet. A föld, állat, trágya körforgásból volt mindig is az aratás – mondta kilencven ebben eltöltött évvel a háta mögött Harmath Sándor.

A nyomorúságos 1960-as év meghozta sajátos irodalmi emlékét is. Bármilyen nehéz is volt, a humor még ekkor sem hagyta el a parasztembert. Még az agitálás alatt megszületett erről egy vers, a Cigányhegynek szorgos népe, amit akkor mindenki ismert a környéken. Álljanak itt ennek sorai, mert minden cigányhegyinek s a szomszédos Gábel-puszta lakóinak név szerint is emléket állított:

Cigányhegynek szorgos népe / Beállott a téeszcsébe. / Aláírt már a Szalay, / Példáját Lutter is követi. / Győrffy István még spekulál, / Nemsokára ő is beáll. / Horváth Lajos, a „Beköti” / Már a kezét tördeli. / Nyugtatja őt Naca néni, / Meg kéne a téeszt nézni. / Horváth Ferenc a villanyos / Ideges, már nem is álmos. / Samu János ezermester, / Tanácstag ő / szegény ember, / Segítene, most ha tudna, / De szegénynek nincsen szava. / Harmath József nagy bánata, / Fáj neki a lábas pajta. / Sose sajnáld Harmath József, / Jó lesz majd az a téesznek. / Harmath mellett a Juliska, / Téesztag lesz Frigyes fia. / Tóni a Somogyi fia, / Építkezni akar éppen, / Megszűnt az már ezerképpen. / Samu József szélső gazda, / Ő lehet a brigád atyja, / Aztán hogyha nem lesz egység, / Kevés lesz a munkaegység. / Gábel-pusztán Sihár Pista, / Most már ő sem kommunista, / A Simonnal ölelkezve, / Lépnek ők be a téeszbe. / Odébb lakik ifjú Gábel, / Szomszédja az öreg Gábel, / Hej de szép lesz itt az élet, / Még a Lovevel is beszélnek. / Ennyi itt az összes gazda, / Az agitálás nagy kudarca / Cigányhegynek szorgos népe / Nem állt be a téeszcsébe…

(Folytatás: Cigányhegynek szorgos népe… Oda a fürdő és a fesztivál)