Harcban a szovjet harckocsikkal

A zalaegerszegi születésű és jogi végzettségű dr. Havas Rezső előbb tartalékos, majd hivatásos tisztként teljesített szolgálatot a második világháború idején a magyar királyi Honvédség légvédelmi tüzérségénél. Három alkalommal, 1941-ben, 1942–1943-ban, végül 1944–1945-ben is részt vett a keleti hadszíntéren folytatott hadműveletekben: először a Gyorshadtest, másodszor a magyar 2. hadsereg, harmadszorra pedig a magyar 1. hadsereg kötelékében vívott légvédelmi és páncélelhárító harcokat ukrán és orosz földön, majd a történelmi Magyarország területén, míg végül 1945 májusában brit hadifogságba került Ausztriában. Katonai szolgálatának, harctéri tevékenységének egyes helyszíneit és epizódjait – lelkes amatőr fotósként – saját fényképfelvételeken örökítette meg, 1944 júniusától 1945 októberéig pedig naplót vezetett ütegének harcairól, valamint az ausztriai hadifogságról. Miután háborús naplóját és katonai szolgálatát bemutató fotóalbumát az özvegye és a lánya néhány évvel ezelőtt a Magyar Nemzeti Levéltár Zala Vármegyei Levéltárának ajándékozta, Zalaegerszeg önkormányzata 2020-ban „A Kárpátoktól az Alpokig” címmel jelentette meg a naplót és a fényképalbum válogatott fotóit.

E naplóból tudjuk, hogy az 1944 októberében Ungvár térségének légvédelmét ellátó, Havas főhadnagy parancsnoksága alatt álló VIII/5. légvédelmi gépágyús üteg október 25-én parancsot kapott: menjen páncélelhárító tüzelőállásba Ungvártól délkeletre, Beregrákosnál. (Ez az üteg ugyanis 36/40 M 4 cm-es légvédelmi gépágyúkkal volt felszerelve, melyek nemcsak a repülők, hanem az ellenséges harckocsik kilövésére is alkalmasak voltak.) A Havas-üteg katonái október 26-án Beregrákosnál nyílt tüzelőállásból vívtak harcot a műúton előre nyomuló szovjet harckocsikkal és az őket támogató gyalogsággal, amíg harcképtelenné nem váltak a gépágyúik.

Miközben több ellenséges páncélost, páncéltörő ágyút és aknavetőt kilőttek, egyik lövegüket telitalálat érte és több katonájuk is elesett. A légvédelmi gépágyús üteg aznapi harcát így örökítette meg Havas főhadnagy naplója:

„Beregrákos! A harc már Munkácsért folyik, amikor hajnalra beérkezünk. Az útlezárásra mellénk rendelnek egy gyalogos szakaszt. Lövegeinket a kiépített és rejtett páncélelhárító állásból az l. hegyidandár parancsnoka, Lóskay [Ferenc] vezérőrnagy nyílt állásba rendeli a beton műútra és az abból elágazó keresztútra, a beásott gyalogság vonala elé, azzal a megokolással, hogy a gépágyú nem lehet hátrább, mint a gyalogos! Keresztet vetek a lövegeimre, s várom az orosz harckocsikat. Meg is jelenik először egy, amit Döbörünk [Döbörhegyi Ernő tartalékos zászlós, szakaszparancsnok] hihetetlen hidegvérrel ki is lő – kb. 30 méterről!

Közben egy újabb harckocsi jön a kukoricásban, az út mellett. Hosszabb kísérletezés után Ernőnk ezt is kilövi. Jön a harmadik… Ez már okult, megáll tőlünk 600 méterre, s onnan kezdi lőni a lövegeket, gépkocsikat, meg a falut. Tehetetlenek vagyunk vele szemben! Gyalogságunk természetesen már sehol, állunk egyedül a közben már előre húzódó ellenséges aknatűzben. Jön az úton Munkács felől egy magyar Botond [terepjáró gépkocsi], páncéltörő löveget vontatva. Tőlünk kb. 600 méterre az is megáll, magyar ruhás katonák ugrálnak le róla, tűzkésszé teszik a löveget. Mi figyeljük, mi lesz ebből? Megtudjuk azonban ezt is hamar, mert gyilkos tüzet zúdít ránk. Ernő sem marad azonban adósa, hamarosan tűz alá veszi ezt is, és sikerül is kilőnie. Közben azonban nem feledkezik meg juttatni néhány lövedéket az aknavetőknek és előnyomuló gyalogságnak sem. Egyik lövegünk a másik után esik ki; vagy kilövik, vagy akadály miatt lesz használhatatlan.

Pillanatok alatt cseréljük ki a lövegeket [pontosabban azok csövét], s lövünk újra. Fogy a lőszer, fogynak a lövegek, de fogynak az embereink is… […] Közben oldalt, a falu két oldalán már előre szivárgott a muszka; most már nemcsak elölről, de oldalt és hátulról is lőnek bennünket aknával, golyószóróval, géppisztollyal. A gyalogos csoport parancsnoka is megsebesült; nincs, kitől parancsot kérjek a továbbiakra. A lövegeim is elakadtak már, nem tudunk lőni. Választhatok, vagy a tönkre ment lövegekkel bevárom szép csendben az oroszt, és hagyom, hogy »kinyírjanak« bennünket, vagy mentem a még menthető anyagot és az embereket. Ez utóbbit választva, menetkészültséget és visszahúzódást rendelek el, talán az utolsó percekben.”

Amikor Havas főhadnagy ütege az átmenetileg használhatatlanná vált lövegekkel Nagykaposra vonult vissza, az V. hadtest ott székelő parancsnoksága felelősségre vonta őket, amiért parancs nélkül elhagyták a helyüket, és az üteget „büntetésből” Ungvár közelébe rendelte vissza páncélelhárításra. Ungtarnócnál október 27-én újabb szovjet harckocsitámadást kaptak, amelynek során három ellenséges páncélost kilőttek; a harmadiknál maga az ütegparancsnok töltötte be a gépágyút. A kifejlődött súlyos közelharc miatt a lövegek egy részét nem tudták elvontatni, ezért használhatatlanná tették őket, majd hatalmas kerülővel, szlovák területen át vonultak vissza. Az üteg megmaradt lövegei október 31-én Királyhelmecen, másnap pedig Magyarsasnál foglaltak páncélelhárító tüzelőállást. November 12-én parancs érkezett az 1. hadsereg légvédelmi parancsnokától: az üteget pihenőre viszik hátra Göncre. Másnap el is indultak hátrafelé, ám útközben tüzelőállásba kellett menniük egy szerpentin tetején, majd visszarendelték őket a frontvonal közelébe, a Felső-Tiszavidékre. Onnan november 24-én ismét Királyhelmecig vonultak vissza, ahol két nappal később súlyos harcot vívtak az előrenyomuló szovjet lovassággal, gyalogsággal és harckocsikkal. Két páncélost megsemmisítve, órákig feltartóztatták az előretörést, amíg el nem fogyott a lőszerük és az ellenség ki nem lőtte a lövegeiket.