Mesél a kiliti Historia Domus

Ebben az időszakban, immáron jó pár évtizede, a kilitiek által igen tisztelt Huchthausen Lajos (1900-1998) töltötte be a plébánosi pozíciót a kistelepülésen. 1956 meleg nyara viszonylag csendesen telt a kiliti plébánián, ősszel viszont, mint ismeretes, minden megváltozott. Huchthausen Lajos leghosszabb bejegyzései 1956 októberében születtek, a terjedelmes és legjobban olvasható lapok ekkor készültek. Már 1956. október 22-én feljegyezte ugyanis: „Budapesten tüntetések vannak, a szabadság érdekében...” S végig dokumentált, október 23-áról ekképpen: „orosz csapatok, tankok, repülőgépek vonultak Budapestre és pusztítják a magyar ifjúságot.” Tudósított a Kossuth téri tüntetésről, a vörös csillagok leveréséről, Gerő Ernő távozásáról, a szabadságharcos magyarok jelzős szerkezetet használva. Mindez nagy bátorságra vallott, különösképp azért, mert a katolikus közösség által nagyra tartott Huchthausent az 1950-es évek elején a kommunisták meghurcolták, kisemmizték, folyamatosan békepapi ajánlatokkal ostromolták. Talán éppen ezért is kelthetett reményt a kiliti plébánosban, hogy győzhet a forradalom.

Október 25-én már a siófoki eseményekről is említést tett: „Vidéken, pl. Siófokon is szórják le az épületekről a vörös csillagokat, kitűzik a nemzeti zászlókat, melyekből kivágják a kommunista címert.” A szabadságharc véres napjairól is szólt: az ávósok vérengzéseiről, a mosonmagyaróvári sortűzről, az ezerszámra gyűlő magyar halottakról. Meglepően tájékozott volt a nemzetközi események tekintetében, feltehetően a Szabad Európia Rádió közvetítései által. Hosszasan írt az ENSZ állaspontjáról, tiltakozásáról, XII. Pius pápa apostoli körleveléről és természetesen szeretett főpásztora, Mindszenty József szabadulásáról. A kiliti történésekről az október 30-i bejegyzés tudósít: „A kormány különféle kivételeket tesz a szabadságharcosok megnyerésére. Elismeri a helyenként alakult új forradalmi tanácsokat, s ezek működését. Ez a tanács itt Kilitin Tüske Adolfékat visszahelyezte évekkel ezelőtt elvett házukba, s az oda betolakodott Szabó kommunista családot kilakoltatta, nemzetőrséget szervezett a biztonság fenntartására.” November 1-jén szintén bátor cselekedetre készült, ugyanis: „Azt jelezték, hogy este 8 órakor a bíboros, hercegprímás szól a budapesti rádión, átvittük a templomba a rádiót, hogy mise után meghallgassuk, de a beszéd elmaradt.” Ezen a napon mondott beszédet a 10 éves börtönrabságból szabaduló Vidovics Ferenc, a kisgazdapárt alakuló gyűlésén, Siófokon, ami a vidék lakosaiban is nagy reményeket keltett.

A magyar szabadságharc napjai azonban meg voltak számlálva, Huchthausen november 4-én már véres szovjet intervencióról, Nagy Imréék helyzetéről, erőszakos és igazságtalan vérontásról, a nyugat passzivitásáról, a határ lezárásáról írt. A háborút és a diktatúra nehéz éveit bőven megélt Hucthausen sejtette, hogy hatalmas megtorlás következik. November 13-án Siófokon is megjelentek a szovjet tankok, dr. Hardi Gábor kőröshegyi káplán és Surányi Lajos balatonszabadi plébános pedig Nyugatra menekült. Szomorúan vette tudomásul pályatársai döntését.

1956 decemberében már félelemben élt az ország, példátlan megtorlássorozat kezdődött országszerte (statáriális bíráskodás, sortüzek, bebörtönzések). Nemcsak a forradalom és a szabadságharc részt vevőit, hanem a velük kapcsolatban lévőket, akár az őket eltemetőket is felelősségre vonhatták. Mindez nem tántorította el attól Huchthausen Lajost, hogy december 2-án szentmisét tartson a fővárosban elhunyt kiliti áldozatok emlékére: „Győrfi Ilonkáért és férjéért, Illés Mihályért mondtam temetési gyászmisét. Okt. 25-én lőtték agyon őket az ávosok Budapesten a parlament előtti tüntetés – Nagy Imre beszéde – alkalmával rendezett tömeggyilkosság keretében, holttestük csak most került elő, s lettek eltemetve Budapesten.” Néhány nap múlva pedig ezt írta: „Ma jelentette be 3 napi kutatás után Kántor János, hogy Jancsi fia a budapesti harcokban hősi halált halt, valószínűleg még október végén.” Már 1957 január eleje volt – bőven a megtorlások és a megfélemlítés időszaka –, amikor azt is vállalta, hogy az említett Kántor János, 18 éves, egykori Ganz gyári munkásfiút eltemesse. A Historia Domus tanúsága szerint, a temetésen rengetegen voltak, ami a kiliti közösség összetartó erejét is jelképezte.

Kiállt katolikus közössége mellett

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc nagy hősei a pesti és a vidéki srácok, a harcoló fegyveres csoportok, a forradalmi és munkástanácsok élére álló szereplők. De hősök az olyan közösségi vezetők is, mint Huchthausen Lajos, aki pontosan tudta, hogy mit kockáztat ezekben a tragikus napokban, mégis kiállt katolikus közössége, a közösség halott forradalmi áldozatai mellett egyaránt. Ezekben a napokban ne feledjük a „csendes” hősöket sem, csak a Gondviselésen vagy a szerencsén múlott, hogy ők elkerülték a kegyetlen és bosszútól fűtött kádári felelősségre vonást.

dr. Kovács Emőke