Heti filmjegyzet a Bohém rapszódiáról

A cselekmény a 70-es évek elejétől indul, amikor Freddie (Rami Malek), akkor még Farrokh Bulsaraként éli életét, és egy koncert után megismerkedik a későbbi Queen tagjaival. A különc figurák rövidesen világhírnévre tesznek szert, érkeznek a slágerek, konfliktusok, nézeteltérések, de a show-nak folytatódnia kell.

A Bohém rapszódia hánytatott sorsú alkotás, aminek sok viszontagságon kellett keresztülmennie, mire elkészülhetett. Kezdetben Sasha Baron Cohen volt a főszereplő, de ő elhagyta a fedélzetet, majd jött a rendező, Bryan Singer szexbotránya, illetve kiderült, hogy a direktor modorával sem volt minden rendben a forgatásokon. A végeredményen szerencsére ez nem igazán látszik, a kész mű egy csupa szív film, ami azonban legalább annyira a hátrányára válik, mint az előnyére. A két óra tíz perces játékidő hosszú, a cselekmény mégis túlságosan kapkod és rosszul használja az arányokat. Nagyon gyorsan befut a banda, megszületnek az első szerzemények, és kialakul a már ismert kép. Szívesen elidőztem volna még a korai években, kicsit jobban megismerve hőseinket a sztárrá válás előtt. Haladunk tovább, készülnek az albumok, a népszerűség soha nem látott távlatokat kap, ezzel pedig érkeznek a kreatív különbségek. Szerencsére minden tag megkapja a maga jelenetét, de a főszereplő egyértelműen Mercury. A narcisztikus „primadonna” viselkedése remekül előjön, nagyjából sikerül egyensúlyozni a sztár és az ember közt.

A gondok ott kezdődnek, hogy a film túl óvatos és elképesztően ügyel arra, nehogy valami rosszat merjen mondani a tagokról. Természetesen mindenkinek vannak hibái, de ezek le vannak butítva egy szimpla életrajzi tabló sablonjára. Aki ismeri Mercury életét, az tudja, hogy Singer művének erősen korhatárosnak kellett volna lennie. Keveset látunk a bulizós énjéből, holott elképesztően kicsapongó életvitelt folytatott. Persze, ott vannak a homoszexualitására utaló jelenetek, de hiányzik a féktelenség ábrázolása. Nem arról van szó, hogy premierplánban közvetítsék a melegpornót, de olyan partikat hiányoltam, amiket nagyjából a Wall Street farkasában láthattunk. Kokainhegyek, fülledtség, hedonizmus. Ehhez még csak nem is kell elhatárolódni a zenétől, szimplán vegyíteni a kettőt. A túlzott bátortalanság jele, hogy messziről látszik, amikor épp ferdít a valóságon. Vagy elhallgat tényeket, vagy megváltoztatja azokat, ami egy életrajzi műnél minden, csak nem előny. Két tényező van, ami mégis megmenti a Bohém rapszódiát: az egyik a zene (nyilván), a másik Rami Malek.

A főhős még az elnagyolt műfogak ellenére is szenzációsan játszik, belead apait-anyait, és még a hangja is kiváló. A felcsendülő Queen-slágerek sodrása és lendülete mit sem változott, a címszereplő daltól kezdve a We will Rock you-n át a Radio Ga Gáig. Az utolsó bő negyed óra az 1985-ös Live Aid koncertet idézi meg, és egyértelműen ez a film csúcspontja. Itt minden apró részletre odafigyeltek és a nézőt elkapja az a libabőrös érzés, ami előhozza belőle a csillogó tekintetű rajongót.

A Bohém rapszódia tipikus életrajzi alkotás, ami felmondja a kötelező sorokat és szépen tiszteleg a legendák előtt. A rajongók minden kétséget kizáróan szeretni fogják, ami teljesen érthető, de Mercury és a Queen nem csak egy kedves történet volt, hanem annál jóval több. Singer korrekt filmet készített, de nem elég őszinte, túl óvatos és az összkép nem képes annyira összetett és különleges lenni, mint a címszereplő dal és annak szerzője. Kár érte, de azért ekkora slágereket mindig élmény hallgatni, és a film után két-három napig garantáltan csak Queen dalokat fogunk magunkban dúdolni.