Beszélgetés Péterfy-Novák Éva íróval egerszegi találkozó apropóján

– Elsőkönyvesként azonnal sikeres lett, de mielőtt a könyvről beszélnénk, kérem, mondja el, hogyan lett a kortárs irodalom egyik legeredetibb alkotójának, Péterfy Gergelynek a felesége?

– Negyvenhét éves koromban mentem egyetemre, bölcsészkarra, Miskolcra. Már nagyok voltak a gyerekeim. Másodéven a tankörtársaim invitáltak, vegyem föl a kreatív írást – az három kredit –, és nem kell csinálni semmit. Nem volt diplomám, már gimnáziumban is szerettem volna továbbtanulni, de az akkor nem jött össze. Az osztályfőnököm beszélt rá, hogy kozmetikus legyek inkább. Férjhez mentem a gimnázium után, aztán megszületett Zsuzsi, akivel volt egy pár teendőm, hatéves volt, amikor megszületett a fiam, szóval 47 évesen lettem egyetemista.

– És akkor bement a kreatív­írás-órára, és lám, ki ült ott?

– Igen, Péterfy Gergely ült ott. Már az első óráról elkéstem, soha nem kések el sehonnan, de soha, és akkor elkéstem. Ott megindult köztünk egy beszélgetés, ami aztán folytatódott, és ez lett belőle.

– Más vonatkozásban is hasznos lett a stúdium?

– Akkor még nem írtam, nem is érdekelt az írás.

– Akkor tehát nem a fantasztikus tehetség világlott ott ki a tanára számára?

– Egyáltalán nem. Egy írásom volt, amit Zsuzsiról akkor írtam, amikor Geréb Ágnest letartóztatták. Ez volt az, ami szerintem valamirevaló írásom volt addig, de egyáltalán nem foglalkoztam ezzel, és meg voltam győződve arról, hogy én nem tudok, nem is akarok írni soha.

– Meddig aludt ez a téma?

– Négy-öt évig, akkor is terápiás célzattal készültek az írások. Terápiára jártam, a terapeutám javasolta, hogy amit ott megbeszélünk, azt írjam le. Ezért kezdtem el leírni. A későbbi könyvem első fejezete már készen volt, amikor először megmutattam a fér­jemnek.

– Megkönnyebbült megírva a könyvet?

– Nem közvetlenül utána. A trauma újraélése és múltba helyezése, majd utána, ahogy könyvvé vált, és nagyon sokszor újraolvastam, az azért nagyon jótékony hatással volt az én saját gyászfolyamatomra, de nemcsak az enyémre, hanem az egész családoméra.

– Rövid idő alatt nagy siker lett.

– Igen. Egy-másfél hét alatt elfogyott az első kiadás, és nem nagyon csökkent az elmúlt hat évben a kezdeti siker, már vagy 14 utánnyomáson vagyunk túl, most pedig egy teljesen új borítóval jelenik meg, kicsit megfrissül.

– Monodráma formájában színre is került.

– Ez sokat nyomott a latba. Paczolay Béla filmrendező megkeresett azzal, hogy színpadra akarja vinni. Az Orlay Produkció lett ebben a partnere, castingoltak a szerepre, három színésznő közül ők választották ki Tenki Rékát. Hosszú, három hónapos próbafolyamat után én csak az első „egybemenésen” voltam jelen. Az azt jelenti, amikor egyben végigmondja a színész a szerepét. Katartikus volt. Fogtam a két szélét a széknek, és csak a próba végén tudtam elengedni. Réka zseniális, csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni, ahogy a rendezésről, a díszletről is, egyszóval az egészről. Nagyon eltaláltak valamit.

– Az Egyasszony saját élményből táplálkozik. A másik, az Apád előtt ne vetkőzz nem ilyen. Miért kezdett ezzel a témával foglalkozni?

– Mert a szexuális bántalmazás, a pedofília ugyanolyan elhallgatott probléma, mint az, hogy fogyatékos gyereket hogyan nevelünk, vagy hogy miként élünk bántalmazó házasságban. Nem nagyon beszélünk róla. Azt is tudtam, hogy az elkövető hangján is meg akarok szólalni.

– Miért?

– Érdekelt, hogy mit érzek, ha én vagyok az elkövető.

– A könyvében megjelenített esetek nem fikciók. A sztori a fikció, ahogy összefűzte azokat. Úgy kezdődik a könyve, hogy valaki – Eszter, a feleség – felismeri, hogy most lépnének bele ugyanabba az örvénybe, mint amibe gyermekként őket is belevitték – abuzáló felnőttek – valamikor. Ezért visszaviszik a gyerekeket az intézetbe, akiket magukhoz akartak venni. Egy házaspár nagyon jó szándékkal kezd bele olyan processzusba, aminek csak a végső pillanataiban világlik ki saját maguk számára is motiváció­juk erkölcsileg elfogadhatatlan mozgatója. Egy igazán humanista lépés – az örökbe­fogadás szándéka – mögött saját traumák húzódhatnak, amik bántalmazásba fordítják a felnőtt-gyermek viszonyt. Azt mondja, kvázi azt akarta tudni, hogy milyen az, amikor az abuzáló beszél. Tulajdonképpen megértette a szexuális bántalmazás lehetséges lényegét?

– Mondhatom, igen, meg lehet talán érteni, de felmenteni az elkövetőt nem. Azt gondolom, hogy az egyetlen út az, ha beszélünk róla. Minél többször el kell hangzania, hogy egyetlen út van: ha az elkövető is segítséget kér. Nagyon-nagyon sok szexuális bántalmazás célpontja a gyermek, a legújabb kutatások szerint minden harmadik, negyedik családban előfordul. Minden negyedik nőt éri szexuális erőszak élete során, és minden harmadik gyereket éri abúzus.

– Lényeges a konklúzió, hogy könyvében nem azt közvetíti, hogy a bántalmazó csak büntetendő – bár jogi értelemben természetesen büntetendő –, hanem azt, hogy kezelendő.

– Nem, nem! Mi hogy tudnánk kezelni, ha ő nem ismeri ezt el? Azt mondom, hogy ismerje föl. Nem akarom senkinek se megmondani, hogy mit csináljon. Én azt mondom: itt van, ez így néz ki, tessék szíves lenni megnézni, és ha magadra ismersz, nézd Esztert, a könyvem egyik szereplőjét – ő ki tudott ebből lépni. Nézd, ő meg tudta ezt a láncot szakítani. Tessék követni!

– Ezt a könyvet nehezen írta?

– Nagyon nehezen. Borzasztó volt, sokat kínlódtam vele. Nagyon nehéz volt leírni azokat a jeleneteket normális pszichével rendelkező nőként. Nagyon nehéz volt.

– Milyen reakciókat kapott?

– Igazán negatív reakciót nem kaptam. Már megvolt a premierje – mert ez is színre került a 3K-ban, a Kaszásdűlői Kulturális Központban, novembertől pedig bevonul a Jurányi Színházba. Rengeteg levelet kapok, áldozatoktól, természetesen elkövetőktől nem, hiszen az elkövetők nem szokták ezt elismerni, és éppen ezért, mert nem szokták elismerni, nem szoktak segítséget kérni sem. Ez az egyik legnagyobb probléma, hogy nem is nagyon tudjuk, hogy hány elkövető maga is áldozat – hiszen mivel nem ismeri el, ezért nem tudunk ebben kutatni! Rengetegen kértek segítséget tőlem. Már négy-öt pszichológus is van, akiket tudok ajánlani, akik közül tudnak választani. Olyan történeteket kaptam, amelyek túltesznek a könyvemben megjelenítetteken. Megállíthatatlanul ömlenek ki az áldozatokból az átélt traumáik.

– Egy ilyen könyv írása megzavarja-e az élete folyását? Mennyire tud párhuzamosan alkotni, meg családanya, feleség lenni?

– Kikészülök. Ebbe egy kicsit belehaltam. Azért kellett letennem, azért ilyen sokáig készült, mert sokszor volt az a pont, amikor azt éreztem, hogy most én ezt nem tudom folytatni. Volt olyan, hogy egy évre eltettem. Azt éreztem, hogy nem vagyok képes megírni. Egy időben azt is hittem, hogy nem lesz belőle könyv.

– Mi mozdította ki, a várakozás?

– Egyszer csak – pontosan már nem emlékszem, hogyan – ismét ért egy impulzus egy áldozattól. Akkor azt mondtam, ezt nem hiszem el, nem lehet elhinni! Akkor nekiálltam, újra elolvastam, és akkor gyúrtuk, gyúrtuk egymást, a könyv meg én.

– Beszélne a terveiről?

– Megjelenik egy közös novelláskötetem Szentesi Évával, amiben receptek is lesznek. Utána pedig szeretnék nekiveselkedni egy újabb regénynek, aminek alapszála egy halállal végződő családon belüli bántalmazás. Sok minden kialakulatlan még, vázlataim vannak, és rengeteg kutatási munkám, és lesz is még, aztán majd meglátom.

– Nem túl nagy a dolgozószobájuk a férjével. Jó dolog-e kettesben írni-írdogálni otthon?

– Igen. De nagyon jó! Nem tudom, hogy jobb-e egyedül. Most véletlenül tudom, mert pont Olaszországban van Gergő, hogy egyedül azért unalmasabb. De nem zavarjuk egymást, sem életritmusban, sem az írásban, egyáltalán. – A férje családilag egy irodalmi pantheonból származik. A diósgyőri lány teljes természetességgel mozog ebben a nem egyszerű közegben? – Abszolút. Semmi zavar, meglepetés nem volt egyébként, vannak, akiknek ez érdekes, nekem nem, mert én ebbe bele sem gondoltam.

– Most milyen hányada az életének az alkotás?

– Nehezen írok, és lassan. Nagyon megrágok minden mondatot, ha novellát írok is, nekem az is hetek. Nem tudok egy-két nap alatt kidobni magamból alkotást, nekem ez nem megy. De amikor nem effektíve írok, amikor mosogatok, és a gondolataimmal vagyok elfoglalva, akkor is írok fejben.

– Zalaegerszeg nem épp a Budapesthez legközelebbi település. Az író-olvasó találkozók mit jelentenek önnek?

– Imádom! Annyira föltöltekezek tőle mindig. Boldog vagyok, hogy olvasnak engem! És odafigyelnek rám! Bárhova elmegyek, a legkisebb helyre is, ha ketten vannak ott, akkor is, mert azt gondolom, hogy tartozom ezzel az olvasóknak, és nekem is nagyon jó! Persze hogy fáraszt, de nem vagyok hajlandó erre figyelni. Olyan könyveket akarok még írni, amelyek fontosak, és amelyek főleg a nőknek azok.