Szemes Péter esztéta, irodalomtörténész válogatott tanulmányait olvasva

„A vidéki értelmiségi közösség sajnos ma már ritka, ám annál értékesebb tagja a tudós(magyar)tanár.” Szemes Péter zalai, ám jelenleg Kaposváron élő esztéta, irodalomtörténész, szerkesztő e szavakkal jellemzi a saját írásait Tallózás az irodalomban címmel közreadó Román Károlyt, a székesfehérvári pályatársat. Ezzel új kötete 19. oldalán ki is jelöli az utat: érzékelteti, nézőpontja a vidékre fókuszál, s ott is azokra leginkább, akik csendes szívóssággal, néha szerény visszhang közepette adták oda magukat az írott szó ópiumának. Mezey Katalin (akinek a Csutkajutka meséi és újabb kalandjai kötete került Szemes Péter olvasólámpájának bűvkörébe) ekképp fogalmazza lírába a rangrejtettség szerencséjét és átkát: „te fűben jársz és lépteid / alig hallani benne.” Úgy tűnik fel nekem, ezeket a lépteket figyeli, s hallja meg a zalai szerző.

A Fényverte utakon címet viselő irodalomtörténeti esszégyűjtemény 20 tanulmánya 2014–2018 között már megjelent különböző periodikákban, nyomtatott és on-line formában is, de a Pannónia Kulturális Egyesület kiadó jóvoltából mégis így együtt kapják meg azt a „vajszínű árnyalatot” (Esterházy Péter), amely egyéníti, mégis közösségbe tereli mindazokat, akiket Szemes Péter olvas, szemmel tart.

Baranya Tüskés Tibor emlékezetével, Erdély Markó Béla elemzésével (Elek Tibor tollából) és Ferenczes István veszedelmes álmaival, a Délvidék a szabadkai Bata János megkopott tájával kerül a kötetbe. Szeged Bene Zoltán Rózsa Sándor-parafrázisával, Győr Villányi László gyöngyeivel, a bakonyszéli borvidék Ambrus Lajos Lugasával, az éppen hogy csak Magyarországon megbúvó borsodi Bánréve Léka Géza ide visszarévedő családtörténetével, a dél-zalaiság Szakolczay Lajos levelesládájával, a fogadott haza, Kaposvár Kemsei István 40 évével van jelen. Persze a főváros szülöttei, írói sem lesznek mostohagyerekek a fényverte utak zarándokai között, hiszen szó esik Szakonyi Károlyról, Buda Ferencről, Mezey Katalinról, de a messzi tájon gyökeret vert Kabdebó Tamás ír szerelme egészen szélesre nyitja az elemző, így a befogadó olvasó horizontját.

A kritikai műfajokban általában illik kellően metszőnek, pikírtnek, sőt fanyalgónak lenni, hiszen a „foglalkozás” nevében is benne van, kritizálni muszáj. Ez az attitűd vagy idegen Szemes Pétertől, vagy eleve úgy választja meg érdeklődése tárgyait, az elemzendő köteteket, szerzőket, akik megnyerik a tetszését, ekképp könnyen azonosul, könnyen méltatja az írásműveket. Vonzódik a koros, életművüket bezárás előtt csiszolgató írókhoz, a kornak és az asztalra letett teljesítmény szorgos-lelkes elismerője. Erre az általa szóba hozott szerzők egy részének nagy szüksége van, Szemes Péter a szövegkritikai kortár­siságban hagy nyomot róluk.

Nem is akármilyet. Stílusa, nyelvi bázisa, utalásrendszere méltó társa az elemzett tárgynak, sőt, olykor talán fölé is nő.

Kerék Imre például a következő csiszolt mondatot kapja tőle: a „hangosakkal és zajosakkal ellentétben halk költő, aki – mint mesterei-elődei: a hetyei Berzsenyi, az esztergomi Babits, a visegrádi Áprily vagy a becei Takáts Gyula – csendben emeli égre egyre teljesedő életműve csillagrendszerét.”

A tanulmánykötet olvasója a többszörös primer irodalmi szövegélményeken túl a szekunder tájékozódás univerzumának része lesz: lehet, hogy nem találkozott még „eredetiben” egy-egy költővel, Szemes Péter felhelyezi helyette a képzeletbeli könyvespolcra. Lehet, hogy ebben a kényelmességben van némi kivetnivaló, de hát ezért is vannak az irodalomtörténészek, nem? Helyettünk olvasnak…