Szálinger István a Bánfai história három kötetével állít emléket

„Ezzel a könyvvel szeretnék emléket állítani Palini Inkey Kázmérnak és osztrák származású feleségének, Berchtold Eleonóra (Lotti) grófnőnek, aki igaz magyarrá vált.”

– Nem túlzok, ha azt mondom, a járványnak is köszönhetem, hogy megszületett ez a három kis kötet, hiszen, ha nincsenek a korlátozások, akkor a feleségemmel folytattuk volna utazásainkat, rengeteg tervünk van Magyarország bejárására – magyarázza a valójában mégiscsak régóta tervezett írást Szálinger István. Aki egy helyett mindjárt három könyvet is jegyez: Bánfai hajnal címmel hősei (Inkey Kázmér és Lotti grófnő) házasságának boldog éveit, Bánfai tragédia címmel életük nagy tragédiáját, Bánfai alkony címmel pedig Szentpéter­úr őrangyala legendáját vetette papírra. A puha fedelű, karcsúan fehér könyveket saját kiadásában jelentette meg, Szentpéterúr polgármestere, Lakatos István előszavával.

Mielőtt a szerzőt faggatnánk, helyezzük el írása szereplőit a zalai és a hazai történelem térképén. A nagykanizsai-palini származású Inkey Kázmérról lapunk hasábjain is olvashattak korábban, az 1848/49-es szabadságharcban a zalai 47-es honvéd zászlóaljat is vezető katona életét Molnár András történész, a Zala Megyei Levéltár igazgatója cikkekben, könyvekben tárta a zalai közvélemény elé. A források tudományos feldolgozása nyomán tudjuk, Inkey Kázmér vezette a budai vár visszavételekor a zalai alakulatot, amely elsőként jutott fel a várba 1849. május 21-én, hősies bátorságukat Than Mór pannói is megörökítették.

Ám Szálinger István nem tudományos alaposságú leírásban szerette volna megörökíteni a nemzeti liberális érzelmű, a nemesi adózást is vállaló, Deákkal, Csány Lászlóval jó ismeretséget ápoló Inkey alakját. Ráadásul gazdag muníciója is volt a kalandos-regényes megközelítéshez.

– Tudja, szentpéterúriként gyerekkoromban, kamaszkoromban a nagyapámtól hallottam a máig élő legendákat az Inkey családról, de főleg a szépséges és tragikus sorsú fiatal Lotti grófnőről, szerettem volna olvasmányos, könnyen befogadható formában átadni az itt élőknek a történetüket, hogy ne menjen feledésbe. Mert annak ellenére, hogy annak idején afféle őrangyalként élt tovább az itteniekben az emléke, valójában ma már kevesen tudják, kik is voltak ők.

Ha meg akarjuk tudni, a mai észak-zalai kisközség, Szentpéterúr közelébe vezetnek a szálak, hiszen itt, a Bánfa névre hallgató uradalomban éltek, ide vonult vissza Inkey Kázmér, miután a levert szabadságharc katonájaként megszabadult a kényszersorozástól. Ide hozta Lottit feleségnek, aki 12 évvel volt fiatalabb nála, itt született a később az osztrák nagyszülőknél nevelkedett és fiatalon meghalt Tódor fiuk, itt halt meg halva született ikerfiai után három héttel Lotti. (Hamvait később a palini Inkey-kápolnába vitték. A kápolnát az idők során felújították, de a legendák szerint a szabadságharc csatáiban férje mellett lovagoló Lottira nem emlékeztet felirat vagy tábla.)

– A levéltári kutatásaimat és a rendelkezésre álló forrásokat felhasználva a saját fantáziámra hagyatkoztam, amikor a házaspár boldogságát és szomorú sorsát elképzelve megírtam Bánfa históriáját – mondta a szerző, aki tisztában volt vele, hogy a történeti hitelesség és a regényes történetfűzés közti vékony mezsgyén járt. Tiszteli a történelmi tényeket, erre kötelezi történelemtanár felesége hivatása is, akivel évtizedek óta együtt járják a kultúrtörténeti emlékhelyeket. Alsópáhok a lakóhelyük, de Budapest is a bázisaik közé tartozik, jelezte az egykor építőipari tanulmányokat folytató, majd a biztosítási szakmában dolgozó, ekképp széles zalai ismeretséggel rendelkező beszélgetőtársam. Persze ma már nem motorral járja a vidéket, ahogy fiatalkorában tette.

Aki elolvassa a Bánfai krónikákat, meggyőződhet róla, hogy a munkája több mint hiánypótló, hiszen a bánfai uradalomnak ma már nyoma sincsen. A daliás termetű, női szíveket bálok garmadájában megdobogtató, az eke szarvát is szívesen megfogó Inkey Kázmér honvéd százados ugyanis a szántókból, erdőkből, gyümölcsösből, legelőkből, rétekből álló, egykor virágzó gazdaságot nem bírta fenntartani, felesége halála után – a nagykapornaki szolgabírói szolgálati kitérő végeztével – tönkremenve, birtoka bécsi bank általi elárverezése után költözött Kanizsa és a testvérei családjai közelébe, ahol 64 évesen halt meg. (A birtok ma a volt pacsai téesz ingatlanait megvásároló vállalkozások kezén van.) Szálinger István még emlékszik arra, hogy valamikor az 1970-es években egy traktor alatt beszakadt a föld, így tárult fel a kúria pincéje.

– A magam eszközeivel, hangsúlyozom, semmiképp sem magas irodalmi minőségűnek gondolt, kamaszkori olvasmány­élmények inspirációit követő írásommal szeretnék hozzájárulni az Inkeyek emlékezete fenntartásához, s akik eddig olvasták, biztosítottak róla, hogy elértem a célomat – adott számot szerénységéről Szálinger István. Annak ellenére, hogy látszik, alapos kutatómunka áll a leírtak mögött.

Akik a környéken élnek, talán rezignált örömmel fedezik fel a ma már majdnem teljesen lakók nélküli települések nevét: Vörösmezőt, Nemesszert, Gétyét, Andorházát. Köztük Pacsa szinte városnak számított a XIX. század második felében, ahova a Bánfáról odaszekerezők a Kohn famí­lia kereskedésében vásároltak iparcikkeket. (Tudjuk, ebből a pacsai zsidó családból származott Kertész Imre Nobel-díjas író.)

Az Inkey-emlékezet részét képezi hamarosan egy féldombormű Inkey-szobor, amelyet a szentpéterúriak és az elszármazottak közös akaratának megfelelően Túri Török Tibor készített, s ha minden a tervek szerint halad, idén május 21-én, a budai vár visszavétele évfordulóján avatnak fel a könyvtár épületén. Az alkotás már a zalaapáti kőfaragó műhelyben várja, hogy minél többen láthassák.

Mindezeken túl a lokálpatrióta identitás csiholásához tartozik az is, hogy a szentpéterúriak közösségi médiában fellelhető oldalát is gondozza Szálinger István, ahol a történészek témába vágó írásai is olvashatók. Nem véletlenül írja polgármesteri ajánlójában Lakatos István a három kötet elé: „Ajánlom ezt a kötetet községünk lakóinak, mindazoknak, akiket az élet az elmúlt évek alatt máshova szólított, de szívükben megőrizték a szülőfalujuk múltjának emlékeit…”

Nem tudjuk, hogy Lotti grófnő legenda szerinti, a bánfaiakat, szentpéterúriakat óvó, túlvilágról idevilágló őrangyali szolgálata tart-e még, ha igen, bizonyára tudomást szerzett a három kis könyvecskéről. Ha módjában állna, biztosan maga is nagyon sokat mesélne Szálinger Istvánnak.