Gladiátor 2 - Tényleg szükségünk volt erre?

Most az egyik legnagyobb sikerének, a Gladiátornak álmodott folytatást, mely mindenképp kockázatos vállalásnak bizonyult, nem csak az előd óta eltelt 24 év miatt.

Lucius (Paul Mescal) gyermekkorában elhagyni kényszerült Rómát, felcseperedvén pedig egy barbárnak titulált közösségben, Numidiában talál otthonra. Miután a birodalom legyőzi őket, hősünk hadifogolyként kénytelen visszatérni szülőföldjére és gladiátorként kell küzdeni az életéért.

Azt most kár firtatni, hogy van-e létjogosultsága a filmnek, nem volt-e kellően keretbe foglalva az öt Oscar-díjat nyert első rész, valamint ennyi idő távlatából mennyire lehet ütőképes egy ilyen stílusú történelmi eposz. A folytatás ugyanis megérkezett, nagyban támaszkodik Maximus korábbi történetére, mégis igyekszik megfelelni a modern formanyelvi követelményeknek. Az expozíció érdekes, a Hanno álnéven, boldogan élő Lucius azon fáradozik, hogy megvédje szeretteit Róma pusztító erejétől, ám próbálkozása kudarcba fullad. A megtört férfi legnagyobb fegyvere a dühe, melyet felfedez Macrinus (Denzel Washington), a nagyravágyó nemes. Ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy lesz egyre világosabb, hogy a Gladiátor 2 lényegében újrahasznosította az első rész főbb paneleit. A bosszúszomjas harcossal, a semmiből felkapaszkodó emberkereskedővel, az őrült uralkodókkal, illetve a vendetta tárgyával, akivel az arénában kell leszámolni. David Scarpa forgatókönyvíró frappánsan keverné a kártyákat, ám minél többet fednek fel a sztoriból, az annál inkább szétesik. Ez köszönhető a felszínes elbeszélői stílusnak, a gyenge dialógusoknak, de a tétek is abszolút súlytalanok maradnak. A karakterek szimpla utánérzésnek hatnak. Lucius nem elég komplex jellem, pálfordulása iszonyúan megalapozatlan, akárcsak édesanyja, Lucilla (Connie Nielsen) indoka arra, hogy miért hagyta el sok évvel ezelőtt. A két császár mintha egy rajzfilmből lépett volna elő, s komikusságuk szórakoztató is lehetne, ehelyett inkább idegesítőek kezdettől fogva. Egyedül Macrinus terve, egyúttal motivációja érthető, kár, hogy az utolsó harmadra őt is egy gyenge képregényfilmes antagonistává degradálják. A számos illogikus döntés és tartalmi hézag mellett az akciók hiába pofásak, ha mindig van bennük valami kivetnivaló. A teleportáló katonáktól kezdve, a cápákkal feltöltött Colosseumig, egészen sok furcsasággal találkozunk. A harcok intenzitása ingadozó, akadnak izgalmas pillanatok, naturalista erőszak és feszültség, csak éppen arányait tekintve ezekből van kevesebb. A befejezés erőtlen, hiányzik belőle a drámaiság és az igazi érzelmek.

Paul Mescal hiába áll helyt, ebben a szerepben ennyi rejlett. Őszintén remélem, hogy nem merül el a gyenge blockbusterek mocsarában, mert sokkal tehetségesebb ő annál. Pedro Pascal kellemesen alibizik, Joseph Quinn és Fred Hechinger élvezettel ripacskodnak, de ez Denzel Washingtontól sem áll távol. Utóbbinak vannak nagy pillanatai, mégsem képes teljesen elveszni a karakterben.

A Gladiátor 2 igazi modern franchise mozi, sajnos a lehető legrosszabb értelemben. Olyan, mint egy kortárs Római küzdelem az arénában. Scott megadja a vért, az ingereket, a cirkuszt a nézőnek, csakhogy elvonja a figyelmet a millió sebből vérző cselekményről és szereplőkről. Hiába fűszerezik meg az összképet egy adag cinizmussal és aktuálpolitikai éllel, ha az intrikák, árulások mesterkéltek és mellőznek mindennemű természetességet. Meglesz a maga közönsége, elvégre kosztümös kalandfilmekkel nem lehet Dunát rekeszteni manapság, ugyanakkor ezért borzasztó nagy kár volt feléleszteni a 2000-es klasszikust, ami minden tekintetben grandiózusabb, hatásosabb és jobb, mint ez a jóindulattal közepes utánérzés.