Kiss Melitta: "Úgy vagyok kódolva, hogy csak Kanizsáért tudtam szívvel-lélekkel játszani"

– Felvételiztem a kanizsai Péterfy-iskola sporttagozatára 7 évesen és persze felvettek – fogalmazott. – Bene Csaba testnevelőnél az atlétikában próbálkoztam, majd jött Rezsek Győző testnevelő tanár, akinél már a kézilabdával ismerkedtem. Közben még kipróbáltam a pingpongot is, de azt végül befejeztem. Nagy lendülettel vetettem bele magam a kézilabdázásba, de 13 évesen azt gondoltam, abbahagyom. A korábbi városi bajnokságokon fiatalként szerepeltünk és ott tört el először az orrom, hiszen a Mező-gimnázium beton borítású pályáján játszottunk. Ez csalódásként ért. Jól emlékszem, miután édesanyám a helyére rakta az orromat, feküdtem a fürdőkádban jéggel a fejemen. Akkor azt gondoltam, soha többet. Edzésem volt délután, tehát vártak. Aztán csengettek, megjött értem a csapattársam, osztálytársam, jó barátnőm, László Renáta, aki természetesnek vette, hogy ott a helyünk.

Kiss Melitta szerint  jól gondolta, valóban megtalálta a neki való sportot. Bár hozzátette: ha akkor a barátnője nem rángatja el, elképzelhető, hogy tényleg feladta volna.

– Utána még vagy háromszor eltört az orrom, de azt már nem éltem meg ilyen tragikusan – folytatta a történetét. – Megtaláltam a számításomat a kézilabdában, először fiatalon a felnőtt csapatba Fekete Zoltán edző révén kerültünk be. Abban az időben olyan, számunkra ikonnak számító nevekkel, mint Mátyás Auguszta, a Siti testvérek játszottunk. Sőt arra is emlékszem, hogy Gombor Ágnes játszott a jobb szélen, és az ő cseréjeként léphettem először pályára ifjúsági korosztályúként. Ekkor az Olajbányász az NB I B-s bajnokságban szerepelt. Hirtelen 15 évesen a felnőttek között kellett bizonyítanom, de nagyon jó környezetben nőttünk fel, hiszen akkor nem mentünk továbbtanulni, nemcsak csapat, jó társaság, hanem egyfajta családi viszony alakult ki közöttünk.

Melitta elmondta: a korosztálya Nagykanizsán maradt, ő fodrász lett, azóta is ott dolgozik a városban.

– Bár jobb oldalon kezdtem, később beállós lettem és ott is maradtam – mesélte. – Kimondani is meredek, de negyed évszázadot, vagyis 25 évet töltöttem Nagykanizsán. A lolkálpatrióta vérem itt tartott, kizárólag NB I B és NB II-es bajnokságokban játszottam. Aztán edzőváltás történt, amikor kiszorultam a kezdőcsapatból, akkor Balatonboglárra igazoltam egy évre, de az nem adott akkora élményt, és szögre akasztottam a cipőmet. Vannak olyan játékosok, akik eligazoltak és jó helyre kerültek. Úgy vagyok kódolva, hogy csak Kanizsáért tudtam szívvel-lélekkel játszani. Másutt valahogy nem éreztem jól magam.

Ezután megkereste Marczinka Csaba, hogy legyen kézilabda játékvezető. Elvégezte a képzést, de hiába vezetett mérkőzéseket, nem élvezte eléggé, ezért abbahagyta, és végleg búcsút intett a sportágnak.

– A kanizsai csapattal átélt összes élmény maradandó volt – mondta. – Kiemelkedőnek tartom, amikor valamelyik évben veretlenül nyertük meg az NB II-es bajnokságot és így kerülhettünk fel az NB I B-be. Az egykori együttesünk máig összetartó, a kézilabdapályán kívül mostanában a fodrászszékemben találkozunk és anekdotázunk.

Kiss Melitta a stafétát Siti Beáta egykori magyar válogatott, Európa bajnok kézilabdázónak adta át.