Megölték a két gyereket, akiket bújtatott

- Volt egy hold földünk, oda mentem kapálni. Ahogy ballagtam, szembejött velem egy menet, nyilasok kísértek embereket. Mindjárt megismertem, hogy a Kasztl Manciékat viszik. Nagyon jó emberek voltak, nem bírtam megállni, sírtam és könyörögtem, hogy ne vigyék el őket - emlékezett vissza a mintegy 70 évvel ezelőtt történtekre. - A Sziklai kőműves meg kiabált, hogy engem is állítsanak be a menetbe. Megijedtem és elfutottam, egy asszony rántott be magukhoz, a vécében bújtatott el. Szerencsémre a nyilasoknak nem volt ideje különösebben kutatni utánam. Az akkor már több gyereket nevelő, a mai Teleki utca elején, egy azóta lebontott udvari lakásban élő asszony ekkor határozta el: maga is igyekszik segíteni a kanizsai zsidó családokon. Az akkori időkre jellemzően nem kellett sokáig kutatnia segítségre szorulók után. Egy a családját ismerő állatorvos kérte meg, hogy vigyázzon a két fiára.

- Gyönyörű gyerekek voltak, úgy szerettem őket, mint a sajátjaimat. Bíztak bennem, elhitték, hogy meg tudom menteni őket. Még arra is rábírtam kettejüket, hogy nappal ne mocorogjanak, húzzák meg magukat csendesen a spájzban, ahol a krumpli volt az ágyuk. Nem mertek azok szegények köhögni sem. Beadtam nekik egy vödröt, abba végezték el a dolgukat, aztán este, a sötétben kiürítettem azt. Meg olyankor kicsit megengedtem nekik, hogy mozogjanak is a lakásban. De ott volt az udvarban a féllábú Kovács. Az megorrontott valamit, és folyton szimatolt, meg leskelődött. Meg bekopogtatott, hogy Szomszédasszony, mintha mozgott volna valami a lakásában, mikor nem volt idehaza! Lehetett sejteni, hogy baj lesz. Végül egy embertől kaptam tanácsot, hogy melyik vonatra tegyem fel a gyerekeket, meg kell próbálni kimenekíteni őket. Felöltöztettem szépen a két fiút, elláttam mindennel őket, megsirattam, mikor elmentek.

Annus néni állatorvos ismerőse a világégés után hazatért. Ő kutatta fel a fiai sorsát, és hozta meg a hírt a végig reménykedő asszonynak: a két gyereket az egyik állomásnál német katonák leszállították a vonatról, majd megölték őket.

Szünetet kellett tartanunk az emlékek felidézésében, az idős asszony még hatvan évvel a történtek után is elsírta magát. Könnyes szemével látta maga előtt a két fiatalt, akiknek szörnyű halált szánt a sors - pusztán a vallásuk miatt.

Az apa által hozott szörnyű hír mély gyászba borította Gál Jánosnét, aki úgy érezte: mintha a saját fiai életét vették volna el. Igaz, harcolnia kellett értük is. A világháború alatt az egyik nap, amint hazatért, gyerekek futottak elé, újságolva a hírt: az idősebb fiát elvitték a rendőrök. Azzal vádolták, hogy illegálisan fegyvert tart magánál, s azt használta is. Mindez nagyon komoly büntetést vonhatott volna maga után - ne felejtsük el, háborús időket élt át az ország.

- Levente volt a gyerek, a kiképzésekor szerzett puskát meg lőszert, amivel telerakta az egyik kasztnit. Tudtam, hol rejtegeti, úgyhogy mikor hallottam, hogy elhurcolták, mindjárt szaladtam, és egy jó nagy maroknyi golyót felkaptam, aztán rohantam a rendőrökhöz. Bementem egyenesen a nyomozóhoz, ismertem azt is. Rávágtam a marék lőszert az asztalra, hogy itt van, tartsa meg, de a fiamat engedje haza. Bezzeg ijedten kérte, hogy ne csapkodjak, mert még felrobban nálam a sok lőszer. Én meg jól beolvastam neki, hogy mit keres itthon, menne inkább védeni a hazát, ne a gyerekekre vadásszon. Megmondtam, hogy odavágom akárhányszor a lőszereket az asztalra, ha ki nem engedi a fiamat. Ott rögtön megírta az elbocsátó cédulát.Annus néni harciasságáról a következő éra hatalmasságai is meggyőződhettek. A Magyar Dolgozók Pártja kormányzása idején ugyanis Kovács István, az MDP politikai bizottságának tagja tartott fórumot Nagykanizsán, ahol megvádolta a jelenlévőket, hogy vannak köztük, akik kommunistának nevezik magukat, mégis hittanra járatják a gyereküket . Gál Jánosné azonnal felpattant, visszakiabálva a szinte teljhatalommal rendelkező politikusnak: Én sem nyilas, sem kommunista nem vagyok, énrám maga ne mutogasson!

Talán a két zsidó fiatal megmentésére tett kísérlete miatt, talán a közösség tagjaival való ismeretsége okán, a háború után a túlélők (a 3 ezer elhurcoltból 2700 odaveszett) által újraszervezett izraelita hitközség Gál Jánosnét bízta meg a Fő utcai épületkomplexum házmesterségével.

- Sajnos a közösség egyre kevesebb emberből állt, pedig a zsinagóga gyönyörű volt akkor még, s a megmaradt zsidó családok rendszeresen összejártak. A férfiak például kártyaklubot alakítottak, csak arra ügyeltek, hogy a rabbi, Singer Ödön meg ne lássa, hogy pénzben játszanak. A Milhoffer úr ült mindig szemben a terem ablakával, azon keresztül meglátta, hogy jön a rabbi, és azon nyomban a kalapjába söpörte a pénzt mindenki. Én meg büfésként ezt végignéztem minden alkalommal.A büfé és a házmesterség mellett még egy fontos feladatot bíztak Annus nénire a zsidó hitközség tagjai. Húsz éven keresztül minden esztendőben két széder vacsorát (ezt Pészah estéjén fogyasztják) főzött a közösségnek. Arra nagyon büszke, hogy mindig minden elfogyott az utolsó falatig. A zellermártást liszt és zsír nélkül főzte meg, mégis kiérdemelte vele a rabbi dicséretét.Annus néni arra is emlékezett, hogy mikor tűnt el a zsinagógából az eredeti, csodálatos, 60 égőből álló csillár. Az 1965-ben megtartott utolsó gyászmisét követően Singer Ödön elhagyta Nagykanizsát, és Berlinbe ment, az ottani zsidók megsegítésére. Attól kezdve az imateremben tartotta a lélekszámában rendkívül megfogyatkozott hitközség az istentiszteleteit. 1966-ban megromlott a tető állapota, javítómunkások érkeztek, akik egy teherautóval odaálltak a zsinagóga oldalbejáratához - és mire a házmester észbe kapott, elvitték a csillárt, mely helyére később másik került. Egy esztendővel később az orgonát is leszerelték, s állítólag Budapestre szállították. Azóta folyamatosan romlott a gyönyörű épület állaga - csak az utóbbi időben történtek lépések a megmentésére. Mindezt Annus néni már a vései idősek otthonából követi figyelemmel. Néhány évvel ezelőtt ugyanis úgy döntött: elhagyja szolgálati lakását, és a somogyi intézmény falai között, gondos ápolókkal körülvéve éli le hátralévő éveit. Egészsége már kissé megromlott, több tüdőgyulladáson esett keresztül, járni sem tud segítség nélkül. De mint mondta: az emlékei élénken élnek benne, és boldog, hogy olyan emberekkel hozta össze a sors, akik ugyan tőle eltérő vallásban hittek, de ma is felnéz rájuk.

 Rendhagyó történelemóra  - Szalabán Attila jegyzete

Mindig nagyon élveztem az iskolai, úgynevezett „rendhagyó” történelemórákat, amikor olyan emberekkel találkozhattunk, akik a könyveknél lényegesen színesebben, élményszerűbben tudták elmesélni a régi idők eseményeit. Annus nénivel beszélgetve úgy éreztem: ilyen különleges történelemórán ülök. Mintha egy ajtót kinyitottak volna előttem, melyen keresztül rálátásom nyílt az egykori Nagykanizsára, a város fejlődésében bizony a második világháborúig meghatározó szerepet játszó zsidóság életére. A nagykanizsai izraelita hitközséget nálam sokkal jobban ismerő fotós kollégám is velem együtt hallgatta az órákon keresztül tartó, minden szavában igaz, színes és eleven „mesét” – egy közösség történetét. Olykor elhangzott egy-egy név, melyet mi is ismertünk, egy-egy adat, melyet már olvastunk a könyvekben, s ezek igazolták, hogy mindaz, amit hallunk, valóban megtörtént egykoron. Olyan információkhoz jutottunk első kézből, melyekről addig fogalmunk sem volt. Csak azt sajnáltam, hogy nem lehetünk még többen – egy nagy előadóteremben kellett volna üljünk, kettőnkön kívül még száz és száz ember, akiket érdekelhet Nagykanizsa múltjának egy évszázada. Hogy erre nem volt lehetőség, azért nem ejtett kétségbe. Elvégre éppen azért mentünk Vésére, hogy meghallgassuk, és most mindenkinek elmeséljük mindazt, amire Annus néni emlékezett. Elvégre ez az egyik legszebb feladata az újságírónak: megírni és közzétenni, hogy más is okulhasson belőle.