Az elmúlás az életünk része - A századelő halottkultuszához képest ma egy izolált, kórházi falak közt zajló történés a halál

Élete delén járt, mikor előadásaival kilépett a szűk szakmai közegből, s olyan témákról beszélt laikus hallgatóinak - halál, haldoklás, gyógyíthatatlan betegség kísérése, gyász - melyek munkásságának haláláig tartó hosszú időszaka alatt kimondhatókká váltak a mindennapi emberek számára is, borzongás, elutasítás nélkül. A halálról való kommunikáció polgárjogot kapott életünkben, s ezt neki köszönhetjük. A zalaegerszegi Senior Akadémia legutóbbi előadója ebben a témában egy 31 éves egyetemi adjunktus, dr. Zelena András volt, akit arról kérdeztünk, mi sodorta ehhez a témához.

- Sok olyan huszon- és harmincéves meglett férfival, diplomás, nyelveket beszélő, világlátott nővel találkozom, aki életében nem volt temetésen, nem találkozott haldoklóval, a család nem beszélt e gyászos eseményről. Sőt, halottak napján nem mentek ki a temetőbe, mert a gyereknek ez nem való . Véleményem szerint ez hibás, és rossz irányba tartó gyakorlat. A századelő halottkultuszához képest ma egy izolált, kórházi falak között zajló történés a halál, az elmúlás. A 20-as években a gyógyíthatatlan beteget otthon gondozták, e falak között volt felravatalozva az elhunyt hozzátartozó. Így a generációk együttéléséből adódóan a gyerekekben is tudatosult, hogy az elmúlás az élet része. Most pedig intenzív hárítás tapasztalható e vonatkozásban.

De az is szerepet játszik ebben a személyességét és intimitását vesztett helyzetben, hogy nem tudjuk fiatalként a magunkénak érezni e gyászterhet, ami nem jó irány. Jó kezdeményezések vannak azonban az irányváltásra. A hospice is ilyen, és nagyon jó kórházi képzések vannak kórházi szakorvosoknak, orvosegyetemre, egészségtudományi karra járóknak. A rossz hírek közlése ugyanis nem csak halál esetén lesz rendszeres feladatuk munkájuk során, hiszen hasonló lélektani sajátosságok és feladatok állnak előttük egy fiatal lány frontális fogvesztése vagy az arcán lévő, be nem gyógyuló heg, végtagamputáció vagy látásvesztés közlése esetén is.

De kitágíthatjuk a veszteség-élményt és feldolgozást az élet sok területére, például az állás elvesztésére, nyugdíjba vonulásra, válásra. S nem kicsinyelhetjük le a kisállatok elvesztésének traumáját sem, ugyanis számos idős embertársunknak ők jelentik az egyetlen társat. Engem a doktori munkám sodort errefelé, amiben József Attila traumatizációjával foglalkoztam, kiváltképp a mama elvesztésének, meggyászolásának hiány- és veszteségmintázatára. Eközben lett világos előttem, hogy ami veszteségeket kénytelenek voltunk-vagyunk megélni, azok milyen komoly nyomot hagynak bennünk, s maradnak sokszor feldolgozatlan veszteségélményként.

Dr. Zelena András: - A veszteségek komoly nyomokat hagynak bennünk
Fotó: Szabó Péter

- Lehet szép egy temetés?

- A búcsú lehet szép. Megadjuk az elhunytnak a végtisztességet, de jellemzően a gyászolóknak van szüksége erre. Egy temetésnél a kapcsolat átdolgozása és a búcsú a fontos. Felgyorsult világunkban talán a temetés körüli pár óra az, amit erre a feladatra fordítunk. A közösségi gyász szempontjából azonban fontos a Facebook is, hiszen ma már a gyásztávirat küldése nehézkes, a tragédia közlésére pedig sokan e módot tartják a legideálisabbnak.

- Mindenszentek és halottak napja alkalmából mit üzenne olvasóinknak?

- Tehetünk azért, hogy az első év, amely során elhunyt szerettünk nélkül töltünk számunkra nevezetes napokat, ünnepeket, ne kibírhatatlan, traumatikus feladatként szakadjon ránk. Bármennyire is nehéz, trenírozni kell a lelkünket a közelgő ünnepekre. Lehet fotóalbumokat nézegetni, emlékezni vagy beszélgetni a családtagokkal szép vagy szomorú eseményekről. Ha napi szinten gondolunk arra, hogy a közelgő időszakban mit és hogyan fogunk csinálni, akkor nem hirtelen hullik ránk a gyászteher.

- Gyászcsoportokat vezet. Mi az öröme e munkának?

- Az a tapasztalat például, hogy a rossz mentális állapotú gyászoló az ötödik-hatodik alkalomra tepertős pogácsát süt a csoport többi tagjának, és esetleg egy mosolyra is elhúzódik a szája. Hogy hálás, nem nekem, a többieknek, a csoportnak. Az ismeretterjesztő előadásoknál a befejezés utáni személyes beszélgetések során sok esetben olyan mély titkokat osztanak meg velem, amit senki mással. Az orvosegyetemi képzésben pedig az a töltekezés a kommunikációs tréningen, ha tapasztalhatom, hogy a hallgatók felismerik: a halálhír közlése nemcsak a hozzátartozók számára trauma, hanem annak is, aki közli a rossz hírt. Ezzel szenzitívebbé válnak a szakemberek, megismerik a segítő lehetőségek eszközkészletét, továbbá segítő kezet tudnak nyújtani a gyásztól, veszteségtől szenvedőknek.