A tüzet piszkálta vele

A kollekció  Kiss István koreográfus, táncpedagógus gyűjteményéből nyújt ízelítőt, s a botok, fokosok mellett valódi  háromlábú lábas, csikóbőr  kulacs, kutyakorbács, ivócsanak, gyertyatartó, juhászkampó, sótartó, lőportartó, kis korpusz ugyancsak látható. Kiss István  a ’60-as évek végén jegyezte el magát e szenvedéllyel, azt mondja, az utolsó pillanatban kezdett el gyűjteni.
 
- Akkor még lehetett a terepen, házaknál gyűjteni, a padlást járva, az öregekkel beszélgetve, barátkozva. Szívesen odaadták ingyen is a szép faragásokat, na vigye galambom, itt csak porosodik..., mondták nem egyszer. Volt olyan eset, hogy  katlanban vizet forralt mosáshoz a néni, s egy gyönyörű faragott bottal piszkálta alatta a tüzet. A  szívem majd’ megszakadt.  A   párja azért megvan  derül föl.

A Bakhoz közeli Hannamajorból olyan bottal is dicsekedhet, amire Illyés Gyulának is fájt a foga. Mégsem az íróé lett, köszönhetően Kiss István kitartásának. Később már a faragók, örökösök is megkérték a tárgyak árát, ami úgy kúszott felfelé, ahogy egyre ritkult  a becses kínálat. Sorolja a legnagyobbakat, valamennyien halottak már. Soós Lajos, Pápai Sándor, Harmat Ede, Breglovics Kálmán, utóbbihoz bejáratos is volt. Legutóbb egy Tüttő György botra tett szert, s a rokonságtól több, vele kapcsolatos dokumentumnak is birtokába jutott.
 Próbálom rendszerezni a botokat, s az is foglalkoztat, hogy hosszabb értekezést írjak ezekről a fantasztikus tehetségű parasztemberekről, arról a csodáról, ami a kezük munkája nyomán fakadt.

Az ÁMK-ban kiállított anyag egy része Török András, néhai újságíró kollégánk ugyancsak gazdag gyűjteményéből került Kiss Istvánhoz, csere útján. Hiszen ma már jobbára csak így alakulnak, formálódnak a gyűjtemények, az elsődleges forrás gyakorlatilag elapadt.

-  Többször beszélgettünk néprajzi kérdésekről, amelyeknek nagy értője volt, ő még személyesen ismert több neves pásztorfaragót  - idézi Török András emlékét.  Az időközben ugyancsak elhunyt Baki László gyűjtőhöz hasonlóan jó kapcsolat fűzte, a többiek azonban, mint mondja, nem szívesen tárják fel kollekciójukat a kívülállók előtt.
 
Gyűjteménye nagy része Zalából származik, de ifjan nem volt gond számára felpattanni a motorkerékpárra, s elugrani az Alföldre, Erdélybe, a Muravidékre. Utóbbi térségben harminc éve táncot is oktat, akárcsak a kiállításnak helyet adó Övegesben, ahol az alsó tagozat minden évfolyamán órarend szerint tanulják tőle a néptáncot a diákok.

- Akad is köztük néhány kifejezetten tehetséges  - mondja.  - Az andráshidai iskolában igen nagy becsülete van a hagyományőrzésnek, ezt az elkötelezettséget támogatom én is az anyag bemutatásával.

Kiss István kölyökkora óta táncol, s bár városi gyerek volt, a falun élő rokonság révén ráérzett a népművészetben rejlő nyers erőre, egyedülálló kifejezésmódra. Főiskolásként már módszeresen gyűjtött, s a közel fél évszázad alatt százas nagyságrendűre terebélyesedett  a becses házimúzeum anyaga.   A botokra specializálódott,  de sok minden mást is gyűjtött,  csere céljából. A kiállításon is igyekezett    szinte mindenből mutatni valamit, hogy a gyerekek átfogó képet kapjanak a népi tárgykultúráról.