A közönségestől az új-zélandi spenótig

A klasszikus, botanikus megfogalmazásban a”közönséges” spenót – amelyet anno Popeye is népszerűsített – a Spinacia oleracea, alias paraj, a disznóparéjfélék (korábban a libatopok közé sorolták) világszerte ismert zöldsége. Egynyári növény, a legjobb, ha magról telepítjük, a késő téli vetést tavasszal, a késő nyárit ősszel szedhetjük. Fontos, hogy ne engedjük virágba borulni, mert akkor a családalapításon kívül semmi másra nem koncentrál és a levelei íztelenné válnak. Magas fehérje- , ásványi anyag és vitamintartalma miatt a csecsemőktől az aggastyánokig minden korosztály számára fontos táplálék. Gazdag vasban, magnéziumban, káliumban, kalciumban, de foszforból az átlagnál kevesebbet tartalmaz. A vitaminok közül az A- és a C-vitaminban dúskál leginkább.

Nálunk a kerti laboda (Atriplex hortensis) is spenót, sőt egyenesen spenótfa, mert képes két méter magasra nőni – ha sikerül a fekete levéltetvektől megóvni. Ez a legkorábbi főzeléknövényünk, még zöldségtársait el sem veteményeztem, a labodák már kikandikálnak az ásott földből.

A szakirodalom szerint könnyű termeszteni, ez annyira igaz, hogy nem is kell, mert bőséges magtermésével maga gondoskodik a fajfenntartásról, legfeljebb arra kell figyelni, hogy ne kanászodjanak el, mert a legváratlanabb helyeken is képesen tömegcsődületet szervezni. Sajnos a levéltetvek tényleg imádják, de nem sokat vacakolok vele, egyszerűen levágom a fertőzött részt, s mire újat hajt, már lecseng a tetűszezon.

Az új-zélandi spenót összebútorozott a paradicsommal
Fotó: a szerző

A vitamintartalma állítólag hasonló a közönséges parajéhoz, de fehérje- és ásványianyag- tartalma nagyobb. Ízben olyannyira hasonlít a spenóthoz, hogy nálunk a férfinépnek fogalma sincs, melyikből készül az ebéd. A zsenge levél keverhető salátába is, Erdélyben sajtcsíkokat bugyolálnak bele. Már az ókortól használt gyógynövény, magjának vizelet- és hashajtó hatása van, levele légzőszervi és emésztőrendszeri nyavalyákat enyhít, a népgyógyászat reumával, köszvénnyel küszködőknek is javallja.

A labodából tenyészik egy vörös színű is a kertben, régen a kékfestők indigó helyett használták, amit el is hiszek, mert a konyhai használatban is könnyen kiengedi a színét, és a vörös labodából is zöld parajfőzelék készül. Állítólag a vakond ki nem állhatja.

A spenótfajzatok közül mégis az új-zélandi (Tetragonia tetragonioides) a kedvencem, ennek aztán tényleg semmi köze a közönséges parajhoz, hiszen a kristályvirágfélék családtagja. Ez a fajta is elveti magát, de a magja sokat totojázik a csírázással, ezért általában csak májustól szedhető – éppen mire az „igazi” spenót már levitézlett, s ráadásul nem szerepel a levéltetvek étlapján sem. Állítólag szereti a szélsőségesen meleg, száraz éghajlatot – engem viszont nem, nálam csak kornyadozik, a 92 éves Annus néni barátnőmnél viszont ki sem lehet irtani a kertből, a legszebben az öreg almafa alatt virít, ahol hozzá sem nyúl. Most olvastam, hogy a legjobb, ha az új-zélandi spenótnak már októberben elvetem azt a konok magját, úgy kellően kilustálkodhatja magát és meg is edződik. Rajtam nem fog múlni...