A film akkor jó, ha megérint – Réz Andrással beszélgettünk

A filmesztéta a hévízi Angyalok és Csavargók Filmművészeti Szimpózium házigazdája volt. Idén olyan filmeket válogattak a programra, melyek a XX. század reformtörekvéseit fejezik ki.

- Van, amelyik nem a reformot hozta, hanem megtestesíti azt - kezdte beszélgetésünket Réz András, sorolva az alkotásokat. - Victor Flemingnek melyik filmje az igazi fordulat: az Óz, a csodák csodája vagy az Elfújta a szél? Utóbbi azért érdekes, mert teljes terjedelmében színes, ami 1938-ban hihetetlen, fantasztikus és valószínűtlen volt. De nem sokkal előtte, ugyanabban az évben ő csinálta az Óz, a csodák csodáját, amelynek az indulása még fekete-fehér. Ott vagyunk egy nagyon fura pillanatban, amikor a néző egyszer csak rácsodálkozik, hogy ez egy új nyelv és új lehetőség. Nézzük az Országútont: volt egy fordulópont, ahonnan elkezdődik valami új, ami talán líraibb, ami nem egyszerűen azzal foglalkozik, hogy mi lenne a valóságban. Valami fura költészet kerül a filmekbe. A Volt egyszer egy vadnyugat nem az első spagettiwestern, de valamiképpen mégis sűríti a lényeget: az amerikai western végleg meghalt, de van egy újfajta western, aminek már túl sok köze nincs Amerikához. Ezért vicces, hogy később egy amerikai rendező, Tarantino fogja magát, és a spagettiwesternből merít ihletet egy mai filmjéhez. Reform az is, hogy a filmzene hogyan működjön. Morricone megteremtett egy világot, ami a mai napig érezteti hatását - szemezgetett a szimpózium filmjeiből Réz András.

S hamar rátért a Kincsemre, amely már több mint négyszázezer nézőt csábított a mozikba. Szaknyéri Andrástól, a Fontana Filmszínház vezetőjétől megtudtuk: ehhez a fürdőváros háromezer látogatóval járult hozzá. Réz András úgy fogalmazott: a Kincsem nem forradalom a filmgyártásban, de van benne egyfajta megújulás, ami sikerre vitte a 19. században játszódó történetet.

Réz András szívesen beszélget a nézőkkel, s ő maga is sokat kap a diskurzusok által Fotó: Keszey Á.

- Az ilyen típusú filmek általában attól lettek sikeresek, hogy fogták az iskolásokat és elvitték őket a moziba. Itt viszont önként, dalolva mentek a nézők. Herendi Gábornak sikerült megújítania egy kicsit a megöregedett hagyományt. Amikor azt mondtuk, kosztümös film, mindenkinek beugrott Keleti Márton és a nagyon színpadias filmek. A Kincsem alkotói szakítottak a gyakorlattal, és létrehozták azokat a kosztümöket, enteriőröket, melyek történelmileg nem hitelesek, viszont sokkal közelebb állnak hozzánk, mai nézőkhöz. Nem próbáltak visszamászni egy lecsengett, lejárt, unalmas zenéhez, azt mondták: mi lenne, ha a ma zenéjét pakolnánk hozzá? Ez nem olyasmi, amiről majd filmesztéták hosszú köteteket írnak, de az igenis nagy dolog, hogy egy kosztümös magyar film visszahozza a magyar nézőket a moziba - elemezte Réz András.

Tegyük hozzá: a zalai nézőknek különösen érdekes lehet a film, hiszen az egyik forgatási helyszín a keszthelyi Festetics-kastély volt. De nem csak a Kincsem csábítja az embereket a mozikba, az elmúlt években több magyar film döntött nézőcsúcsot, ért el nemzetközi sikereket, díjazták alkotóikat.

- Megváltozott a filmfinanszírozás rendszere. A korábbi, kaotikus állapotból elmozdulva valamivel világosabbá vált. Ez nem baj. Csakhogy a film nem pusztán pénz, sőt, a legkevésbé pénz. Az egyik legnagyobb siker az elmúlt években a Saul fia volt, amely nagyon szerény költségvetésből valósult meg. Benne lehet az is, hogy felnőtt egy új generáció. S bár Enyedi Ildikó nem új generáció, én az utóbbi években még hasonló filmet nem láttam, mint a Testről és lélekről, ami igen érzékenyen meséli el, hogy milyen elképesztően magányosak vagyunk, hogy milyen nehéz megérinteni egymást. Engem megütött a Kojot, amelyet kevesen láttak, miközben egy élő, nagyon mai és egészen új nyelven beszélő film. Mindez jó irány. Lehet, hogy az van benne, hogy filmeseink, akik korábban úgy gondolták, felkentjei a művészetnek, most másképp gondolkodnak. Beszélhetnénk plánokról, beállításokról meg cifraságokról, de ezeknek a magyar filmeknek az egyik legnagyobb erénye pontosan az, hogy rólunk számolnak be: arról, hogyan éljük a hétköznapjainkat, hogyan veszünk el a saját őrületeinkben és hogy képesek vagyunk-e arra, hogy kimásszunk azokból a csapdákból, amiket mi magunk állítottunk.

Bár nem mozifilm, de szóba hoztuk a legújabb sikert: a Mindenki Oscar-díját is.

- Lehet, hogy egy másik évben, mert a Mindenki már korábban elkészült, nem lett volna ennyire sikeres. Lehet, hogy akkor nem érezték volna annyira kegyetlennek a világban a zsarnokság szorítását. De Magyarországon megint csak máshogy értelmezzük. Nagyon sok beszélgetésen voltam. Sokszor felvetődött, hogy elég jó-e ez a film ahhoz, hogy Oscar-díjas legyen. Többen azt mondták, nem, mert egy oscaros alkotás nem ilyen. Megkérdeztem: hát akkor milyen? Többek szerint bonyolultabb, kifinomult. Az Oscar azonban nem arról szól, hogy valami mennyire cizellált és mennyi vert csipke van rajta, hanem hogy ott és akkor az emberek találnak-e benne valamit, ami megérinti őket. Én még nem találkoztam olyan filmmel, amit ennyire többféleképpen és gazdagon értelmeztek volna teljesen hétköznapi emberek. Elindított egy beszélgetést, s nem volt két egyforma vélemény. Az emberek továbbgondolták. Ezek a beszélgetések számomra egészen elképesztőek. Ott ül negyven ember. Ugyanazt nézték, de negyven filmet láttak, és teljesen új gondolatokkal állnak elő, amelyek meg sem fordultak a fejemben. Lehet, hogy nem egy szép film a Mindenki, lehet, hogy ennél van mívesebb. De egy film nem azért születik, hogy hasson, hogy a nézőben valamit megmozdítson?