A remény mégis él - A Zsivány Egyes legerősebb pontja egyértelműen a küldetés

A sztori a lázadók csoportja köré épül, hősünk Jyn (Felicity Jones), akinek kulcsszerepe lehet a birodalom elleni harcban, ugyanis az ő apja tervezte a hírhedt Halálcsillagot. A lázadók azonban nem hiszik el, hogy létezik a szuperfegyver, így Jyn néhány vállalkozó szellemű társával útra kel, hogy ellopják a Halálcsillag tervrajzait.

A Zsivány Egyesre nem könnyű ráhangolódni. Ezúttal nincs felfele kúszó szöveg az elején, de még John Williams klasszikus zenei betéte sem, ami számos jelenetben borzasztóan hiányzott. Az első harmadban megismerjük a szereplőket, de ez is afféle szedett-vedett módon történik, csak a kötelező felsorolást kapjuk. Egy kvázi üres expozíciót látunk, amitől olyan érzésem volt, mintha egy szimpla rajongói filmet néznék, ami próbálkozik, de a profi munkától nagyon messze van. Aztán történik valami, összeáll a csapat, és elkezdi összeszedni magát a film. A karakterek, bár nem a legkomplexebbek, mégis van egyéniségük. Jyn mellett Andor százados (Diego Luna), a vak templomőrző Chirrut (Donnie Yen) vagy az átprogramozott robot K-2SO is nagyon szimpatikus, így szépen lassan elkezdünk értük szorítani. Végre kicsit árnyaltabb szereplőkkel ismerkedhettünk meg, akik nem szimplán patyolatfehérek vagy velejéig romlottak. Tetszett, hogy minden eddiginél részletesebb betekintést nyerhetünk az ellenállás működésébe. A Zsivány Egyes hősei nem makulátlan katonák, hanem dezertőrök, bérgyilkosok, tolvajok, és hiába vannak vezetőik, a széthúzás és egyet nem értés hátráltatja a sikert. Ez azért érdekes, mert egy ilyen kiélezett helyzetben az összetartáson lenne a hangsúly, a szervezetlenség mégis szembeötlő a birodalomhoz képest.

A Zsivány Egyes legerősebb pontja egyértelműen a küldetés. Szenzációs jelenetsort kapunk, amelyben a látvány, a hangulat és a feszültség tökéletes összhangban van. Végre előtört belőlem a rajongó, és elkapott az utánozhatatlan atmoszféra. Az ébredő erő kis túlzással egy más kontextusba helyezett újrafeldolgozása volt az 1977-es Új reménynek, a Zsivány Egyesnél viszont úgy működik a nosztalgia, hogy ne hasson mesterkéltnek. A látvány szép, az űrcsaták pazarul néznek ki, a díszletek, a hajók viszont mind olyan retó hatást keltenek, mint az eredeti trilógiában. Néhány visszatérő szereplővel is találkozunk, többek közt digitálisan felélesztettek egy már halott színészt (és karakterét), akin látszik, hogy mesterségesen alkották újra, mégis érezhető az odafigyelés, nem bántak vele tiszteletlenül. S mivel az előzetesek és plakátok már ellőtték, így nem titok, hogy a filmtörténelem egyik legkarizmatikusabb gonosza, Darth Vader is tiszteletét teszi a vásznon. Az utolsó jelenetétől libabőrös lettem, ott végre bizonyítja, miért rettegett tőle mindenki.

A Zsivány Egyes a kezdeti döcögős felvezetés ellenére is megállja a helyét, s noha vannak hiányosságai, mégis képes azokat kompenzálni. Egy sötétebb világba nyerünk betekintést, ahol átlagemberek küzdenek az elnyomó hatalom ellen, jedik és kiválasztottak nélkül. A dráma emberközeli, így reálisabb és átélhetőbb. Fokozatosan építik fel a feszültséget, hogy aztán egy olyan zseniális csatajelenetben manifesztálódjon a csúcspont, amire évek múltán is emlékezünk. A Zsivány Egyes meg fogja osztani az embereket, nem mindenkinek tetszik majd ez a másféle vonal, de egy biztos: jó volt végre más szemszögből megközelítve kalandozni a galaxisban.