Húshagyó

2017. február 21., 05:00 szerző: Zsupánné Illés Margit
komment
A február a végét járta, és a tél már erőtlenül hevert a bokrok tövében. Hajnalban még bebőrösödtek a vizek, de nappal a közelgő tavasz jeleként már ázott földszag terjengett a levegőben.
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

Husajókor (húshagyó kedden) ebéd után beleléptem a nagymamám húzott félszoknyájába és felvettem egy réklit. Édesanyám vastag, barna kendőt terített a hátamra. A két csücskét a mellem előtt keresztbe tette, majd a hátamon összekötötte. Az arcomra csipke, a fejemre kasmírkendő került. Így lassan felismerhetetlenné váltam, és a hideg sem fért hozzám. Mire készen lettem, ott állt az ajtónkban Babi barátnőm, vele indultam maskurázni.

Nyakunkba vettük a falu közeli felét. A husajó az évnek egy különleges napja volt. Ezen a napon az egész falu felbolydult a négyévestől a nyolcvanévesig. Különös, kitágult térben éltem ekkor. Az álarc eltakarta félszegségemet, és olyan ajtókat is meg mertem nyitni, amelyek előtt máskor félénken azon gondolkodtam, hogy mit is mondok majd, ha belépek. Barátnőmmel sorra vettük a házakat. Mindenütt a félhomályos, fánk- és füstölt hús illatú konyhában fogadtak bennünket. A nap játékának megfelelően a háziak találgatni kezdték, hogy kik is lehetünk?! Ha nem sikerült felismerniük, kérésükre felhúztuk az arcunkról a csipkét. Akkor nevettek és kedvesen fánkot kínáltak. Egy keveset fogadtunk csak el, mert akkoriban nem nagyon voltunk éhesek. Nem is a felismeréssel és a kínálattal törődtünk mi igazán, hanem az okozott gyönyörűséget, hogy azon a délutánon a fél falu köze, utcája és udvara a miénk lett. Sietve jártunk, futottunk a csapásokon, az árkokon, az itt-ott még meglévő koszos hóbuckákon keresztül, hogy minél több helyre elérjünk. Sötétedett már, mire e kábulatból lassan magunkhoz tértünk és hazaindultunk.

Furcsa módon ezen a napon estig mindenki sietett. Otthon a szüleim és a nagyszüleim szokatlanul korán etették az állatokat. Alig hogy elvégeztek, gyorsan megvacsoráztunk, és indultunk is Gyula bátyámékhoz. Ők a falu egyik fő útja mellett laktak - így a házukat sosem kerülték el az este járó, felnőtt maskurák. Gyula bátyámék is a konyhában fogadtak bennünket. Az asztalon ragyogott egy nagy tálca fánk, egy nagy korsó bor és sok pohár. Jöhettek a maskurák! Jöttek is, hogy megmustráljuk őket. Öltöztek szénás ruhába, nagykendőbe, lepedőbe, esőkabátba, férfiak alsó szoknyába, asszonyok férfiruhába és boksz csizmába. Hoztak magukkal botot, láncot, ostort, kürtöt, kötelet, tülköt, kereplőt, ágsöprűt. Tülköltek, csörögtek, zörögtek, doboltak, dobogtak, kopogtak, morogtak, jajgattak - jól oldalba rúgták a vén telet és a hétköznapokat.

A fogadtatás is megfelelt nekik. Ha belépett egy maskura, máris megjegyzések röpültek feléje: „Ez a szegin árvo maga gyütt. Te meg hun görbüti meg? De sokan vattok! Ej, hogyan huzza a lábát, bisztos vazsvellábo lépett! De katonás a járásod! Eszt meg uzzavarták e hazuru, csak esszénásruhát tudott magáro kapnyi. De rossz kehid van! Nézzitek, répábu van a foga! Millen zabátt vagy, hány cihát kötötti magadra!?"

Felkeltünk az asztaltól és a fejük búbjától a cipőjük sarkáig megvizsgáltuk a jövevényeket. Egyiket a mozgásáról, a termetéről vagy a „felszereléséről" ismertük fel, a másikat csak akkor, ha felfedte az arcát. Ilyenkor jött a nevetés, az összekacsintás, a méltatlankodás vagy az elismerés, ami e kivételes napon vállalt szerepre vonatkozott, mármint arra, hogy miként áll helyt a vendég és a vendégfogadó.

„Mek se ismersz? Hát te vagy az?! Illen töpörödött!? Illen magass!? Látom, fövetted még a zóllajtut is! Eszt a bikaláncot meg hun szereszted? Na, téged sehun se ismernek meg! Kit akarsz megvakarnyi ezze a tehenvakaruve? Nem tuttá fövennyi még najobb csizmát!? Mi lógg a zódaladon?" - hangzottak el.

Ezután körbejárt a borospohár, de nem sok idő jutott a vendégfogadásra, mert a következő maskura-csapat már ott csapkodott az előszobában. Erre a megkínáltak gyorsan visszaeresztették az arcuk elé a csipkét és indultak a következő házhoz.

Gyakran előfordult, hogy összekeveredett két-három társaság, és emberfia nem tudta megállapítani, hogy ki-kivel van, kit kínáltunk már meg, és kit kellene még felismerni?

Ez az este Csesztregen - nem is olyan régen - minden háznál így zajlott. Az ismételt poharazástól kilenc óra után sokaknak gyanúsan csillogott a szeme, és a hangulat egyre vehemensebb lett, de nem csapott át féktelenségbe vagy durvaságba.

A husajó éjfélig tartott, így az utolsó maskurák nagyjából tizenegy óra táján köszöntek el. Ezzel a nappal, a farsang farkával, vége lett a lakodalmaktól és vigasságoktól hangos farsangnak, hogy elkezdődjön az évnek egy újabb szakasza, a hideg szeleiről emlékezetes, de a húsvét ígéretét is magában hordozó böjt.

Zsupánné Illés Margit

2017. február 21., 05:00 szerző: Zsupánné Illés Margit

Hozzászólások

Részletes műsor

loader image

Műsorok betöltése...