Színházi levél: Szálinger Balázs Becsvölgye című színműve a Hevesi színpadán

„Zala?” – szól az errefelé mindenki számára világos nyitókérdés a színpadon, ami „Az újság” hollétére vonatkozik. Kerkai Gyuri átfutja, mi van Kanizsán megint, mit játszott a Zete, félreteszi, majd este húzza fel magát újra.

Szálinger Balázs József Attila-díjas és március 15-e óta Magyarország Babérkoszorúja díjas költő, író, drámaíró Becsvölgye című drámáját állította színpadra a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház. A darab két síkon közelít felénk: a zalai félmúlt, féljelen elvaduló szőlőhegyei, térdrerogyó pincéi, néptelenedő falvai miatti torokkaparó érzés az egyik, a másik az emberi hiszékenység, a nekünk folyton tartozó életen vett revans szinte törvényszerű tragédiája.  Ebből ránézésre nehezen lesz nevetésre okot adó este, mégis megtörténik.

Mindezt klasszikus hármas szereplőtagolás tárja elő: Kerkaiék kiugrott tanárok, gyepszőnyegezésük beüt. Régi sérelmek, bánatok dédelgetői. Kettő: fiatal szélhámos pár érkezik a faluba, azonnal látják,  lóvá tehetőkhöz vetette őket jósorsuk. (Megtörtént esetet forgat a szöveg.) A falusi közegből a postás és a polgárőr képében örök megfigyelő emelődik a színpadra. A nézők figyelhetnek a krimiszálra, vagy a siratnivalóra. Az előadás lehetőséget ad mindkettőre, ámbár a két vonulat mintha nem simulna hézagmentesen.

Kiss Borcsa díszlete szoros is meg tágas is, a hegyi hajlék például jelzésértékkel is messzerévedő.  

Mihály Péter rendező felfogása szerint nem elég, ha a házaspár elvesztett fia csak az elejtett szavakban éled meg, Fritz Attila úgy kell járjon-keljen láthatatlanul, hogy mégis mágikusan látszódjon néhány kulcsmondat alkalmával.

Nagyon érti Kerkaiékat a két őket formáló színművész, Pap Lujza és Besenczi Árpád. Eleonóra, Eli fokozatosan, érzékletesen áll át aggodalmas, rendes tanárnőből a soha el nem követett bűnök sötét oldalára, Gyuri sokkal hamarabb érez rá a bosszú ízére. Mindeközben ő a valahai zalaiság esszenciájának  a gyászbeszédét is elmondja, olyan, a figurát önmagából kiemelő monológgal, amelynek a történelmi utalásait még majd otthon át kell gondolnunk.

A töredékes párbeszédekből kibontakozó háttértörténet  megértetése igénybe veszi a Göcsejben portyázó csalókat. Dura Veronika Klárija okos, dörzsölt, csinos, rámozdul a lepattanókra, rég kiölte magából az együttérzést. Csabi (névazonos a meghalt fiúval) Kovács Martin alakításában eleinte szentimentális, majd igazi ragadozóként veti bele magát a szórakozásnak is beillő „színészi munkába”, amivel  az ősbizalomra alapozó törvényszegő foglalatossága jár.

Kerkaiék és a falu viszonyának ábrázolását a postásnőre és a profi információ- és hírértelmezőre bízza a szerző és a rendező. Zöld Katikát Kovács Virág kelti életre. A butuska jelentéktelenségből kulcspozícióba kerülés mestermunkája az alakítás. Alapos motívumgyűjtögetés lehet mögötte. A szeretet, a tisztelet, a félelem és a kacérság regiszterein ugrál a színésznő, és egyszer sem esik mellé, pedig a nehéz bicikli, amit tologatnia kell, néha eléggé útban van.

Ilyennek képzeli az ember az önkéntes megfigyelőt, a puszta élvezetből mások után éberen kutakodót, ahogyan Szakály Aurél Kákics Tamása csinálja.  Akár a többiek, úgy ő sem mentes a gyerek- és kamaszkori sérelmektől, törleszteni jócskán van mit, és most ráadásul alkalom is kínálkozik.

Ravaszdisága persze csak addig tarthat, amíg őt is megvezetik a nálánál dörzsöltebbek. Lehet, hogy a zalai táj- és kiszólás árnyalatnyival több mint, amire föltétlen szükség lenne, de a publikum igényeire is tekintettel kell lenni. A villanyoszlop védelméből a nyomaték kedvéért ránk is világít a zseblámpájával.

Bár a darab végig valami keserűség felé halad, végül be kell érnünk a tragikomédia elemeivel: egy levél oldja ki a csomókat. Kerkaiék hirtelen és prózaian kerülnek ki a köréjük szőtt hálóból, üres termet mímel a szétesett otthon, melynek tárgyai a színpad felett lebegnek. Pap Lujza és Besenczi Árpád igazából hökkenten áll, mégiscsak az innenső oldalon ragadtak? Pedig hányszor cseréltek cipőt, míg ki-be jártak a saját életükben.