A karzatról figyelő fiú

- A gimnáziumban megbetegedett a tanárunk, dr. Litván Sándor tisztelendő úr, őt helyettesítette a plébános, akkor még Phem József. Én elsőéves hallgató voltam, de a szigora, a tudása lenyűgözött, a nagytemplomi szertartások úgyszintén. Nagy dolog volt, hogy abban feladatot kaptam, kitüntetésnek vettem - Andor Imrével és feleségével ülünk a finom érzékkel berendezett szobában, robusztus bútorok, csipkék, vázák, emlékek között. Mielőtt belekezdünk a beszélgetésbe - melynek apropóját az adta, hogy a 86. évében járó beszélgetőtársam augusztus 20-án a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést vehette át Áder János köztársasági elnöktől - áttekintettük a harmincnál is több tablót, amely Mindszenty József zalai származású hercegprímás, bíboros életét mutatja be, ahogy Andor Imre azt több évtizedes gyűjtőmunkával fényképekből, újságcikkekből, dokumentumokból összeállította. A díj is e nagyszabású vállalkozást ismeri el. A tablók az ország számos településén jártak már, egy részük a megyeszékhelyi Mindszenty-iskolában állandóan látható. Az estébe hajló délutánon pedig szép lassan fény derül arra, honnan a szívós elhivatottság.

- Az apám szabászatában az egész város tisztviselői megfordultak, köztük az apátplébános is. Aki engem már az iskolában lenyűgözött. A műhely a földszinten fogadta a vendégeket, én mint kisgyerek a galériáról figyeltem, hallgattam őket, ennek apám nem mindig örült, pedig nagyon sokat tanultam, ám én ott a karzaton - kalauzol vissza az időben beszélgetőtársam. - Pont a nagytemplommal szemben volt a 20 segédet foglalkoztató szabóság. Tisztítót is működtettek, ide hozta a ruháit, reverendáit a főtisztelendő úr is. Apám néha megigazította az öltözetét, mert egy kicsit ferde volt a válla - meséli.

Andor Imre, a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetéssel
Fotó: Katona Tibor

A közkedvelt szabóság történetéről: az Andrasicsról Andorra magyarosító apa, Béla családja Szabadkáról származik, ő már Budapestről érkezett, miután az egerszegi Neufeld család feje meghalt, s új szabót kerestek újsághirdetés révén. Az ifjú, fess és tehetséges szabólegény végül szerelmi házasságot kötött Neufeld Irénnel. Aki a házassága miatt kitért a zsidó hitből. A lépését a család megértéssel fogadta.

- Amikor én megszülettem, az első zalaegerszegi ember, aki gratulált édesanyámnak, Junger Mózes rabbi volt, hiszen ő is naponta bejáratos volt az üzletbe.

Az édesanyai ág egyébként jelentős anyagi hozzájárulással támogatta a megyeszékhelyi zsinagóga építését. A Neufeld-ágon Amerikába emigrált festőművészt, filmrendezőt tart számon a família emlékezete. És a fotóalbumok, amelyekbe szintén belelapoztunk. Láttunk benne apácákat, de jellegzetes zsidó öltözetű fiatalembereket is.

- Mindenki azt a vallást gyakorolta, amit a meggyőződése diktált.

Továbbhaladunk...

- Jogi pályára készültem, de a háború után már nem volt rá lehetőségem, mivel osztályidegennek számítottam egyfelől a szüleim üzlete miatt, másfelől a vallásgyakorlás okán.

A fiatal család ugyanis szorgalmas keresztény vallásgyakorlóként az olai templomba járt.

- Az olajiparba kerültem, Lovásziban, Nagylengyelben a jogi osztályon dolgoztam mint mezőgazdasági kártalanító. Talán jól csinálhattam a dolgomat, mert emellett szakszervezeti feladatokkal is megbíztak, sőt, végül nyugat-dunántúli olajipari titkárnak is megválasztottak. Kitüntetéseket is kaptam.

Egészen addig, amíg meg nem nősült. Legalábbis így érzi a felesége az utána következő mellőzést, mivel az ő családja is a buzgó hitéletéről volt közismert városszerte. Imrét kitették az állásából. Előfordult, hogy másfél évig nem láttak kenyeret. A problémák csak fokozódtak, amikor a '68-ban és a '71-ben született két fiút, Györgyöt és Zoltánt egyházi iskolába adták. A nagyobbik 1982-ben került az esztergomi ferencesekhez, innentől kezdve többé nem volt munkahelye az apának. A nyugdíjazás oldotta meg a gondjaikat, mondja. Igaz, közben tönkrement a szíve. (A fiúk papok lettek, az idősebb Szentendrén, a fiatalabb jelenleg Gersekaráton teljesít szolgálatot.)

- Nemegyszer előfordult, hogy óvatosságból autóba ültünk, s elutaztunk a városból vasárnap, hogy misére mehessünk, de nem itt.

Az 1965-ös házasságkötés azonban nemcsak életre szóló társat, de más örömet is tartogatott.

- Náluk, az apósom gyűjteményében találtam meg a Zalamegyei Újság jópár példányát, amelyet Mindszenty szellemisége hatott át.

Így újraéledt a régi tisztelettel átitatott rajongás. Andor Imre elhivatott gyűjtésbe kezdett. Minden érdekelte, ami Mindszenty József életével, munkásságával, papi szolgálatával volt kapcsolatos. Addigra már természetesen tudta, hogy 1945 után - politikai okokból - súlyos sérelmeket szenvedett a működése.

- Sokan értesültek a gyűjtőmunkámról, egyre több mindent kaptam, még külföldről is érkeztek dokumentumok - mondja büszkén Andor Imre. - Tárgyakat is juttattak hozzá azok, akik figyelemmel kísérték a vállalkozását. Így került a tulajdonába miseruha, reverenda, varrókészlet, amelyet az adományozó közlése szerint még a fogvatartása alatt a börtönben is használhatott a hercegprímás. Az általa kiadott újság példányaiból is őriz jópárat, mellette számtalan fényképet, eredeti levelet, püspöki iratot. Kézzel írt feljegyzést arról, kik voltak azok a kikeresztelkedett zalai zsidók, akiket Mindszenty óvott meg a deportálástól úgy, hogy kórházakban bújtatták őket.

Andor Imre és felesége örül, hogy a fiaik papi szolgálatot teljesítenek, igaz, az unokákról le kellett mondani.

- Sok-sok gyerek vesz körül bennünket, találkozunk azokkal, akiket tanítanak, esketnek, keresztelnek a fiúk. Nem beszélve arról, hogy sokan utaznak hozzánk fiatalok, akik szakdolgozatokat írnak Mindszentyvel kapcsolatos témában, hogy tájékozódjanak a korszakról és a bíboros életéről.

A legfőbb kérdés, mi lesz a gyűjteménnyel.

- Bízom abban, hogy a zalaegerszegi zarándokközpont mihamarabb megépül, s ott méltó helye lesz mindannak, ami az évek során összegyűlt.

Benne van az egész XX. század

Nyugodt ember. Sokat látott, sokat megélt, szerencsére úgy érezheti, önmaga lelkiismeretével minden percben el tudott számolni.

Sokan lehetnek így ezen a tájon. Akiket „csak” rendes embernek neveltek a szülei, tanárai, olykor a papjai. Ahogy őt is. Mégis taktikus rejtőzködővé, óvatos életben maradóvá kényszerítették a felnőtt évtizedek, pontosabban azok az emberek, akik túlszolgálták a múlékony hatalmi ambíciókat.

Nincs egyedül azzal sem, hogy vallást váltó családtagjait csendesen kellett vállalnia. Ez talán a legnehezebb. Átélni, végigtekinteni Magyarországon úgy, hogy a tört fények között saját szeretteit is meglássa. A szépséges zsidó leányt, aki délceg katolikus szerelmével tart tűzön-vízen át. (Nem tudjuk pontosan, de talán így menekülhetett meg a múlt század legnagyobb kollektív szégyenétől, az elhurcolástól.)

Ahogy aztán a század közepén az európai nemzetek keleti országútján 180 fokkal változik a kép, már a vallás maga lesz az érvényesülés, a becsületes előrejutás gátja, s veszi el a diplomához jutás esélyét. Megint csak a helyi megvalósítók, az eszméket így-úgy fel- és kihasználók túlkapásai miatt. El nem tántoríthatták a helyesnek tudott útról: a gyermekei papi pályára lépnek, nyilván egyáltalán nem függetlenül attól, hogy ő a máig leghatásosabb hazai főpapi életművet tanulmányozza, hirdeti, tanítja.

A krónikás nem tudhatja, az a hajdani érdeklődő, nyiladozó értelmű kisgyerek, aki hatvan évvel ezelőtt a szabóság emeleti galériájáról figyelte a földszinten a világ dolgait megbeszélőket, a rangos kitüntetés kapcsán elégtételt érez-e...