Báránybőrbe bújt farkas?

Jelenleg a The Walking Dead című sorozat az élőholt téma zászlóshajója, filmen viszont a 2007-es REC emelkedett ki utoljára az átlagból, s a 2013-as Z világháború is korrekt alkotás. A Kiéhezettek azonban olyat nyújt, amire a szintén brit 28 nappal később volt csak képes a műfajban.

A tízes évei elején járó Melanie (Sennia Nanuna) egy földalatti támaszponton él fogságban, néhány hozzá hasonló gyerek társaságában. Egy tolókocsihoz kötözve tanórákra kell járnia, ő mégis életvidám, lelkes és barátságos mindenkivel. Az emberek azonban félnek tőle, mert bár a kislány természetesen viselkedik, ha megérzi az emberhús szagát, ennie kell, és nem tud uralkodni magán.

Ennek a tündéri mosolyú, véres arcú kislánynak a történetét nagyon sokáig nem fogjuk elfelejteni, és ez így van jól...

A történet önmagában is érdekes, mert bármennyire furcsán hangzik, ennyire emberi zombis filmmel nem nagyon volt szerencsénk találkozni. Kvázi élőholt és ember közt hajszálnyira csökken a különbség, a határok pedig elmosódnak. A cselekmény első fele roppant feszes, holott csak bemutatja a főszereplőket és a mindennapi rutinjukat. Érdekes figyelni Melanie túláradó életkedvét, tanulási vágyát. Amikor először látjuk a napfényt, a kislány arcáról minden érzelem leolvasható.

Egyszerre van benne a szabadság öröme, az eddig ismeretlen dolgokra való rácsodálkozás és a szörnyű igazság felfedezése arról, hogy mindenütt élőholtak portyáznak. Ettől a ponttól klasszikus túlélő-horrorra váltunk, és a film ötszereplőssé redukálódik. A már bevett sémák is előkerülnek, úgymint az élelemszerzés, lopakodás, menedék után kutatás. Colm McCathy rendező nagy hangsúlyt fektetett a karakterfejlődésre, ritkán találkozni ennyire komplex jellemekkel ebben a műfajban, akik így kiegészítik egymást.

Egyedül Helen (Gemma Arterton) nem változik látványosan, ő végig anyatigrisként védelmezi Melanie-t. A mogorva őrmester vagy épp a fanatikus orvosnő is szépen lassan megkedvelik a főhőst, ez pedig a nézőre is kivetül. Egészen kivételes, ahogy a maroknyi csapattal egyetemben el-elfelejtjük, hogy végtére is egy, a film olvasatában kiéhezettel vagyunk egy fedél alatt. Aztán a vadászatról visszatérő véres valóság visszaránt az illúzióból és figyelmeztet, hogy nem árt óvatosnak lenni, mégis kialakul egyfajta bizalom Melanie-val szemben. Ez az érzelmi telítettség teszi autentikussá a filmet, nem lehet nem empatikusnak lenni ebben a szituációban. Amit mindenképp ki kell emelni, az a befejezés. Garantálom, hogy erre senki nem számít, egy ritka bizarr és provokatív epilógust kapunk, aminek számos értelmezési formája lehet. Más megvilágításba helyezi Melanie-t, sőt az egész művet és elgondolkodtat, hogy mi következhet ezután.

Ami pedig a színészi alakításokat illeti: főleg az ismeretlen Sennia Nanuna tesz ki magáért, aki gyerekszínészként káprázatos alakítást nyújt. Gemma Arterton, Paddy Considine és Glenn Close előtt is le a kalappal, ám ennek ellenére is a kislány uralja a vásznat.

A Kiéhezettek azon felül, hogy kiválóan hozza a műfajra jellemző elemeket, sokkal többet nyújt holmi egyszerű disztópiánál. Mindenki azt lát bele, amit akar, McCarty szabad kezet és értelmezési lehetőséget ad. Az ártatlanságról, az oktatási rendszerek szélsőségeiről, a generációk közti különbségekről, a toleranciáról és az előítéletekről mind felfedezhetünk utalásokat a cselekményben. Ennek a tündéri mosolyú, véres arcú kislánynak a történetét nagyon sokáig nem fogjuk elfelejteni, ez pedig így van jól.