Életvezetést, szemléletet és áfonyatermesztést is tanult az amerikai őslakosoktól Tamás Attila

Hanem valami mást is kapott tőlük, ami nem kézzelfogható ugyan, viszont igen hasznos a mindennapokban. De ne szaladjunk ennyire előre.

- 1999 és 2001 között éltem Amerikában - idézte fel Tamás Attila. - Teljesen véletlenül kerültem oda, egy tengerjárón dolgoztam pincérként, s a kikötőkben mindig el lehetett hagyni a hajót, kicsit nézelődhettünk a környéken. Egy ilyen röpke kirándulás alkalmával jutottam el Virginia-ba, egy áfonyaültetvényre és nagyon megtetszett - akkor még nem tudtam, hogy amit látok, az nem jó. Ezért amikor később végleg leszálltam a hajóról, oda, Virginia-ba mentem vissza. Szerettem volna megismerni ezt a növényt, a termesztését, egyszerűen beleszerelmesedtem az egészbe. Egyrészt talán mert már gyermekkoromban is imádtam a lila színt, másrészt a tengerjáró hajón lényegében modernkori rabszolgatartás folyt napi 12 órában, amiből menekülni akartam - nyilván, az áfonyatermelés teljesen más életstílust kínált.

A család két tagja (középen) a környékbeli farmerekkel

Tamás Attila azt is elmondta: miközben Magyarországon szinte semmit nem tudtak akkor még az áfonyáról, a környezeti igényeiről és a termesztéstechnológiáról, a Nagy Vízen túl évszázadok óta jelentős szerepe van a gasztronómiában.

- Aztán Virginia-ban azt tapasztaltam, hogy nagyon sok kemikáliát, vegyszert használtak a termesztés során és ez egy idő után igencsak irritált - folytatta a férfi. - Nyilvánvaló volt, hogy a mennyiségre koncentráltak és nem a minőségre, gyönyörű, nagy bogyók teremtek a bokrokon, de ízetlenek. Akkorra azért valami ismeretem már volt az áfonyáról, s tudtam, hogy egy növénynek 25-30 évig teremnie kell - itt pedig 4-5 évente lecserélték az egész állományt. Annyira „feltuningolták" a növényeket, hogy a 2. évben szinte már a termésmennyiségük maximumát adták. Láttam a vegyszerraktárt is - szerintem itthon nincs akkora kemikáliatároló, mint amekkora ott volt. A növényvédő szerek között pedig használtak olyat, ami már akkor tiltólistán szerepelt. Hát ezért kerestem másik ültetvényt és más termelőt.

Attila némi tájékozódás és az interneten való kutakodás után rátalált egy angolszász nevű családra Oregon államban. Előzetesen azért megkérdezte tőlük, mennyi kemikáliával termelnek, amire az volt a válaszuk, hogy a lehető legkevesebbel, nem hívei a vegyszerezésnek. A magyar férfi rögtön tudta, nem kell tovább keresgélnie.

Már a gyerekeket is bevonják a munkába Fotó: Tamás Attila

- Elutaztam hozzájuk, s akkor derült ki, hogy a család angol neve ellenére indián származású - folytatta Tamás Attila. - Érdekes módon, engem valamiért azonnal befogadtak, pedig alapjában véve zárkózottak voltak. Talán azt értékelték, hogy felkereste őket egy fehér férfi, aki nem angol, és tanulni akar tőlük. Minél többet beszélgettünk, annál közelebb kerültünk egymáshoz, hiszen kiderült, hogy az ősmagyar hitvilág és az indiánok sámánizmusa teljesen azonos. Az egész család (több generáció, nagyszülők, szülők, gyerekek) áfonya-, szeder-, köszméte-, illetve fügekaktusztermesztéssel- és feldolgozással foglalkozott, kizárólag biológiai módszerekkel. Nem azért, mert ez valamilyen divatos irányzat, hanem mert ez fakadt a világszemléletükből, a hitvilágukból. Nem használnak növényvédő szereket, műtrágyát és bár a talajművelést elvégezhetnék géppel is (hiszen van nekik), inkább kézzel kapálnak. Az a rész, amiben én is dolgoztam, 7 kilométer hosszú (!) sorokból állt... Nem ijednek meg a munkától, közben pedig közösen énekelnek, és jól érzik magukat. Sokkal lazábban kezelik az egész világot - érdekes, hogy habár vannak ott is világi szabályok, törvények, ők azon túl, hogy azokat is tiszteletben tartják, inkább a természet adta szabályok, a józan ész szerint élnek. Úgy hiszem, ezek a gyökerek a mi társadalmunkban is megvannak, csak valahova mélyre elásva, de vissza lehetne nyúlni hozzájuk és érdemes is lenne. Sokkal kevesebb lenne a harag, a veszekedés, a stressz, a rosszindulat. És talán jobban is tisztelnénk egymást. Ott, Amerikában egyébként ez a fajta szemlélet valamelyest beépült a többségi társadalomba is, amely igazodik az egyes társadalmi szegmensekhez, például az indiánokhoz. Mondok példát: amikor ez a család az adóbevallását töltötte (ami sokkal egyszerűbb, mint a miénk), ha valamit nem értettek, azt a rubrikát üresen hagyták. Az ügyintéző, akihez került az anyag, látta a hiányt és felhívta az érintett családtagot, hogy megbeszélje vele és közösen pótolták a hiányosságot. Nálunk ez tapasztalataim szerint úgy működik, hogy telefon nincs, hanem egyszer csak érkezik a csekk, rajta pedig egy szép bírság... Tamás Attila jelezte: az indián család a nem azon frissiben eladott gyümölcsöt aszalta, aszalványként értékesítette, lekvárt főzött, ivólét készített belőle, s egy értékes, egészséges édességet.

Tamás Attila, áfonyaültetvényével a háttérben

- A teljes gyártási folyamatba nyilván, nem avattak be, de annyit azért láttam, hogy a gyümölcsöt pépesítették, majd különböző adalékokat adtak hozzá, például mézet - árulta el. - Lepényt formáztak belőlük, amit azt követően kiszárítottak, csokoládéval vontak be és úgy csomagoltak. Baromi jó antioxidáns-bomba lett belőle... Tamás Attila kérdésünkre azt is elmondta, nem mondható el, sajnos, hogy az indiánok mélyen őrzik hagyományaikat. Embere válogatja, és kicsit függ az aktuális trendtől is. Főleg a mongolid vonásaikat már elveszített, abszolút európai kinézetű fiatalok szeretnek visszanyúlni indián őseik hagyományaihoz. Aki viszont jól érzi magát a többségi társadalomban, azt az el is nyeli, asszimilálódik.

- Sokat tanultam ettől az oregoni családtól, amit tudok az áfonyatermesztésről, tőlük tudom - magyarázta. - Még most is elő-előfordul, hogy tanácsot kérek tőlük. Nos, éppenséggel nem mondhatók aktív internet-fanoknak, ezért általában egy hónap is eltelik, mire megjön tőlük a válasz. Az az igazság, ők azt vallják, hogy ha nincs miről beszélnünk, akkor inkább ne beszéljünk. Próbáltam őket meghívni, hogy megmutassam nekik az eredményeimet, de semmi pénzért nem akarnak eljönni a hazájukból...