Erdeifaluért Alapítvány – ha megszűnik, sok távoli magyar gyermek reménye véget ér

- Most nagy szerencsénk, hogy az erdészet a fahordások miatt rendbe teszi az utat, mert különben még terepjáróval sem tudnák ilyenkor bejönni a táborba – mondja Mikó Baráth György az Erdeifaluért Alapítvány kuratóriumának elnöke, aki a tábort üzemelteti. Néhány hete még gyermekzsivajtól volt hangos környék, hiszen harminc gyermek lakott itt, akik az ezer éves történelmi határ mellől, az erdélyi Gyimesbükkről jöttek el ide, hogy egy kicsit belekóstoljanak Magyarországba.

- Aztán mi mentünk vissza, egy kisbusznyi adományt vittünk a térség egyetlen magyar nyelvű iskolájának. A múlt hétvégén jöttünk haza, s persze, hogy ide vezetett az utam – így György.

De hát hol is van ez a jelenleg Salomvárhoz tartozó, onnét több mint hat kilométerre lévő, a település térképeken nem szereplő Erdefalu, s miként lett itt gyermektábor? A Göcsej szívében, a Salomvár – Zalalövő, a másik oldalon a  Teskánd – Csonkahegyhát – Németfalú - Kustánszeg, illetve Szilvágy – Kálócfa – Irsapuszta -  Zalalövő határolta hatalmas, néptelen, erdőkkel borított táj közepén. Valamikor, a török idők előtt jelentős település volt Erdeifalu,  olyannyira, hogy Salomvárral egyenrangúként említik a korabeli iratokban, de a török hódoltság alatt elpusztult. A 19. században, a Salomvár határában gazdálkodó Eitner uradalom épített ide gazdasági központot, emeletes magtárt, cselédházakat, istállót, stb. 1946-ban is még 18 család élt itt, akkor nyitották meg húsz tanulóval az iskolát. Mivel a létszám 10 alá csökkent, 1971-ben szűnt meg az iskola, majd lassan az utolsó család is elköltözött. Megmaradt azonban  egy csodálatos lucfenyős környezetben az erdészház, amit Mikó György 1996-ban látott először, majd ’99-ben meg is vásárolt az erdészettől. Mégpedig azzal céllal, hogy családi vállalkozásban egy kerékpáros pihenő centrumot hoznak itt létre. Akkoriban ugyanis az volt az erdészet terve, hogy kiépítenek Irsapuszta felől egy belső feltáró utat, amit összekötnek a Salomvár-Németfalu között átvezető szilárd burkolatú úttal, s ezen jelentős lehet a sport és turisztikai célú kerékpározás, lévén, hogy a kéktúra útvonal is erre vezet.

Kétezerben nyertek is az ilyen célú, Széchenyi terven belüli pályázaton, s ebből megújították, bővítették az erdészházat, s három faházat is felállítottak a szomszédságában a lucfenyőkkel körülvett tisztáson. Mostanra a lucfenyőket  ki kellett vágni, mert az őket pusztító szú miatt elszáradtak, most, nagy tisztás veszi körül két oldalról is tábort.

- Kényelmes szállás vízzel, fürdőszobákkal az erdők közepén, kell ennél vonzóbb? – kérdi György, majd megadja a szomorú választ is: - Igen ám, de az útból nem lett semmi, a legközelebbi szilárd út két és fél kilométerre van innét. Ha esik, ezen az agyagon gyalog is nehezen lehet közlekedni. Nem járnak erre biciklisek

A hogyan lett mindebből alapítvány, s erdélyi gyermekek fogadóhelye? – kérdésre Gyuri elmosolyodik, s azt mondja:

- Véletlenül. Néztem a tévében a csíksomlyói búcsú közvetítését és meghallottam prédikálni Böjte Csabát. Ő olyanokat mondott, hogy teljesen a hatása alá kerültem. Az ő gyermekmentő missziójában nekünk is részt  kell vennünk, fogalmazódott meg bennem. Immár tíz éve annak, hogy létrehoztuk az Erdeifaluért Kiemelten Közhasznú Alapítványt, olyan szándékkal, hogy nehéz sorsú, hátrányos helyzetű gyerekeket nyaraltassunk a megyénkben, elhelyezésüknek pedig ott az erdeifalui szabadidős centrum. Sikerült felvennünk a kapcsolatot a dévai Szent Ferenc Alapítvánnyal, személy szerint  Böjte Csaba ferences szerzetessel is. Három alkalommal fogadtunk csoportot Déváról, s több alkalommal szerveztünk gyűjtést az alapítványnak. Böjte Csabával annyira közvetlen kapcsolatunk alakult ki, hogy 2012-ben eljött Salomvárra, s szentmisével köszönte meg az alapítványunk munkáját. Az  évek során azonban azt tapasztaltuk, hogy a dévai Szent Ferenc alapítványhoz szinte a világ minden részéből érkeznek adományok, s aki oda bekerül, többé nincs gondja. Annyi az ajánlatuk,  a lehetőségük, hogy szinte dúskálnak benne. Legutóbb, amikor részükre a tábort szerveztük, a 2200 gyermekből nem akadt 16, aki szívesen eljött volna a mi táborunkba. Ezért kerestünk olyan környéket, ahol igazán kell a mi segítségünk is. Így esett a választásunk Gyimesbükkre, ami közvetlenül az ezer éves határ mentén található. Működik még ott egy magyar nyelvű iskola, s az ottani Vigasztaló Szentlélek gyermekvédelmi központ vezetője elmondta, hogy az ő gyermekeik közül még senki sem járt Magyarországon. Most már a harmadik éve jártak nálunk. De arra olyan szegény családok élnek, akik még a táborozási hozzájárulást sem tudják kifizetni.

Ezért gondolták úgy, hogy ezt a pénzt is állja az alapítvány. Igen ám, de az idén elapadtak a támogatások. Sorra jelezték az önkormányzatok, hogy nem tudják támogatni az alapítványt. Így aztán komoly anyagi gondjaik támadtak, amit saját családi megtakarításukból is kellet fedezni. Pedig a gyermekek azoknak a településeknek viszik haza a jó hírét, ahova az alapítvány programot szervezett számukra. Az egerszegi AquaCityt –ét, a Balatonét, Pusztaszentlászlóét, s majd ide is jönnek vissza, amikor már felnőnek és tehetősek lesznek. A tábor gyimesbükki vezetője, Sárosi Mária is azt mondta: „nagyon jó, hogy Erdeifalu, ez a csodás hely, messze van Budapesttől, ráadásul Magyarország legnyugatibb tájain található, mert a legtöbb esetben Budapest a végállomás, s az országból szinte semmit sem láthatnak az ide érkező  emberek. S itt sincsenek bezárva a lakatlan Erdeifaluba, ahol jó a szállás és az ellátás,  hiszen nagyon jó programokat állítottak össze a részünkre.”

-  Elszomorít ez a kudarc. Az egyik támogatónk, dr. Tátrai Ádám  fogász főorvos, aki sajnos most, - amikor a gyerekek itt voltak - hunyt el, amikor meghallotta a nehézségeket, azt mondta: „az nem lehet, hogy többet ne jöjjenek a gyerekek!” S az ilyen megnyilvánulások erőt adnak. Vagy itt a munkahelyem, az Elanders nyomda, ahol biztonsági őrként dolgozok, odaadja a kisteherautót az adományok szállításához, de az üzemanyagot és az autópálya díjakat természetesen itt is ki kell fizetnünk. Bárhogy alakuljon is a jövőben az alapítvány sorsa, természetesen szeretném megköszönni mindenkinek, aki eddig bármivel is támogatta a gyerekek nyaraltatását, különösen az Elanders Kft-nek és a Press Mass Bt-nek, Zalacséb és Pusztaapáti önkormányzatának, mélységes köszönet és hála nekik elsősorban a gyermekek nevében – mondja György, majd az adományozásról beszél:

- Az adományokat, a sok-sok holmit tárolni, raktározni kell. Otthon, még a padlásra is rakni kell belőlük, hogy elférjenek. De jó, hogy azért az adományok érkeznek. Mi jártunk ott többször is, tudjuk milyen nagy szükség van a magyarság megtartáshoz az ilyen segítségnek. A gyerekeket  azért is nehéz nyáron elhozni, mert dolgozniuk kell. Ilyenkor, mint mondják „csinálják a szénát” ami mindennél fontosabb ott, s a legkisebb dolgos kéz is kell. Sajnos, érezzük mi is, hogy a régebben alapított civil szervezetekre nem jó szemmel néznek manapság. De azt mindenkinek látnia kell, hogy nem lehet mindenkit egy lapon kezelni. Ebben bízva fordulunk újból és újból a segíteni tudó emberekhez, hiszen látjuk mi minden fölösleges dologra jut pénz.  Erdeifaluba ezer kilométerről gyermekeket hozni, s kinyitni a szeműket a világra, Magyarországra, vagy az ő ottani életüket megkönnyíteni nemes fáradozás. Tudom, hogy szükség van az alulról szerveződő közösségekre, mert általuk jönnek létre barátságok, alakulnak ki kapcsolatok, értjük meg egymás gondjait, bajait, tudunk őszintén beszélni olyan dolgokról, ami nem minden esetben publikus  – vélekedik, s reménykedik Mikó Baráth György, illetve a sok távoli magyar gyermek nevében támogatást váró Erdeifaluért Alapítvány.

Mint a mesében, olyan volt az alapítvány, a jó tündér minden eddigi perce. S mint a mesékben szokott lenni, továbbra is minden jó megtörténhet