Ezer kilométeres barátság - Gyermektábor köti össze Erdeifalut Gyimesbükkel

-A tábor segítőit hívtuk meg erre a délutánra, hogy találkozhassanak az ezer kilométerről jött gyerekekkel – mondja Mikó Baráth György az Erdeifaluért Alapítvány kuratóriumának elnöke, aki a kemencés sütését vigyázza.

Hogy hol is vagyunk pontosan, hol található ez a tábor, nem könnyű egy szóban megválaszolni, hiszen Erdeifalu nem szerepel már a mai közlekedési térképeken. Körülírva: Göcsej szívében, a Salomvár – Zalalövő, a másik oldalon a  Teskánd – Csonkahegyhát – Németfalu - Kustánszeg, illetve Szilvágy – Kálócfa – Irsapuszta - Zalalövő határolta hatalmas, néptelen, erdőkkel borított táj közepén leledzik a tábor. Egykor uradalomi gazdasági központ volt itt, emeletes magtárral, cselédházakkal, istállókkal, s még 1946-ban is 18 család lakta a helyet, sőt, akkor nyitották meg húsz tanulóval az iskolát. Mivel aztán az évek során a létszám 10 alá csökkent, 1971-ben megszűnt az iskola, majd lassan az utolsó család is elköltözött. Megmaradt viszont az erdészház, amit Mikó György 1999-ben vásárolt meg az erdészettől azzal céllal, hogy családjával egy kerékpáros pihenő centrumot hoznak létre. Az volt ugyanis  az erdészet terve, hogy kiépítenek Irsapuszta felől egy belső feltáró utat, amit összekötnek a Salomvár-Németfalu között átvezető szilárd burkolatú úttal, s ezen jelentős lehet a sport és turisztikai célú kerékpározás, lévén, hogy a kéktúra útvonal is erre vezet. Kétezerben nyertek is az ilyen célú pályázaton, s ebből megújították, bővítették az erdészházat, s három faházat is felállítottak a szomszédságában, igazán romantikus környezetet hoztak létre az erdőkkel körülvett tájon.

A szilárd útból azonban nem lett semmi, viszont Baráth Györgyöt megragadta Böjte Csaba gyermekmentő missziója, amibe úgy gondolta, hogy részt kell vennie.

- Olyan szándékkal hoztuk Létre az Erdeifaluért Alapítványt,  hogy nehéz sorsú, hátrányos helyzetű gyerekeket nyaraltassunk a megyénkben, elhelyezésükre   az erdeifalui szabadidős centrumot gondoltuk. Mivel közben a Böjte Csaba alapítványa bőséges támogatást kapott, s minden jóval elhalmozzák az ő felkaroltjait, olyan környéket kerestünk, ahol igazán kell a mi segítségünk is. Így esett a választásunk Gyimesbükkre, ami közvetlenül az ezer éves határ mentén található. Működik még ott egy magyar nyelvű iskola, s az ottani Vigasztaló Szentlélek gyermekvédelmi központ vezetője elmondta, hogy az ő gyermekeik közül még senki sem járt Magyarországon. Azóta a Vigasztaló Szentlékek gyermekvédelmi otthon is megszűnt, viszont az nem nagyon változott, hogy arrafelé olyan szegény családok élnek, akik még a táborozási hozzájárulást sem nagyon tudják kifizetni. Most már az ötödik éve hozzunk onnét olyan gyermekeket, akiket, akár tíz napra is nehéz kimozdítani otthonról, mert nyáron nekik is dolgozni kell. Ilyenkor „csinálják” ugyanis ott a szénát, s ebből ki kell venni a részüket.

Közben, egyre több autó érkezik, utasaik barátként örvendeznek egymásnak. Előkerül a jóféle zalai pálinka, s a találkozás örömére koccintnak egymással a vendégek.

- Szponzorok? – kérdez vissza Baráth György. – Inkább barátok, olyan családok, akik összefognak velünk azért, hogy a messziről jött gyermekek jól érezzék magukat Zalában, hiszen sok helyre visszük el őket, hogy lássák is, milyen az élet nálunk. Megköszönünk minden adományt, hozzájárulást. Van aki pár üveg mézet hoz, más feláldozza egy napját azért, hogy megfőzze a vadpörköket, mint  a Héder Jóska Becsvölgyéről, de a teljesség igénye nélkül említhetném Salomvárról a Boronyák családot, akár a Bor és a Sebestyén családot, vagy fő támogatónkat Szabó Sándort Zalalövőről.

Az árnyas fák alatt megkezdődik a tábori mise, amit a szintén Gyimesbükkről jött káplán  Hanuleoc Tamás celebrál, kántor segítője pedig, Kálmán Imre, aki Vasboldogasszonyról jött a családjával, s mint mondja elsősorban nem a kántorizálás miatt jár ide már több éve, hanem, hogy segítsen a Mikó családnak, s a barátainak.

A tábor működtetésében oroszlán részt vállal a Harmath család is Egerszegről, akik a közeli Cigányhegyen működtetik vállalkozásukat.

- Naponta hozzuk lajttal a vizet, de részt veszünk a szervezésben, s az adományok gyűjtésében is. Hogy miért? Jártunk mi is Gyimesbükkön, személyes élményeink vannak arról, hogy miként élnek ott a családok. A környéken az egyetlen magyar nyelvű iskola az övék. Az életkörülmények olyanok mint nálunk negyven-ötven évvel ezelőtt voltak. A gyermekeknek is mindennap dolgozni kell a család kis gazdaságában, ugyan úgy mint ahogy hajdanán nekünk is, amikor még mi is gyermekek voltunk. Jó érzés volt látni ezeket a gyermekeket, amint gondtalanul strandoltak például Kistolmácson, vagy az egerszegi AquaCity-ben – mondja Harmath Csaba.

- Egyre nehezebb folytatni az üdültetést, mert nagyon nőnek a költségek. Vannak dolgok, amit nem pótolnak az adományok, például a buszt, ami hétszázezer forint, ki kell fizetni, s erre teljességében nem futja, ezért kell minimális hozzájárulást kérnünk a gyermekektől, sok család azonban még ezt a kis pénzt sem tudja előteremteni. Látjuk, tapasztaljuk, hogy szükség van a segítségünkre, ezért az otthon maradtakra is gondoltunk, a busz egy nagy utánfutót vontat, amit az itteni adományokkal megrakva visznek haza. Minden segítség hasznosul,  a gyimesbükkiek nevében is köszönjük  – összegzi Mikó Baráth György.

Tamás „plébános bácsi”, ahogy a gyermekek szólítják, már másodszor kísérheti el gyermekeit, sörül, hogy velük tarthat, valamint az egyik fiatal támogató irányításával összeáll a két focicsapat. A támogatók és vendégeik megmérkőznek egymással a kis füves pályán, van fiú, aki mezítláb kergeti a labdát. Őszintén reméljük, jövőre is lesz ilyen összecsapás az erdefalui gyermektáborban.