Lengyelország – az izgalom, a borzalom, a csoda

Olyan hajnali hat óra körül léptük át az ország határát, és nagyjából ilyentájt hagytam fel – többszöri felriadás és helyezkedés után – a normális alvással való kísérletezéssel. Az osztály többi tagja (egy ülésen a másiknak dőlve, két ülésen elfeküdve vagy épp a busz padlójára kuporodva) aludt. Aki hasonló cipőben járt, mint én, az csendben zenét hallgatott, esetleg egy másik ébren lévővel beszélgetett nyomott hangon. A magam részéről inkább az előbbi példát követve bekapcsoltam a zenelejátszóm, és elsőként a Seabear Cold Summerje csendült fel.

És Lengyelország hirtelen mélyzöld lankák, éledező napfény, oszló köd és a Seabear zongorafutamai lett nekem.

Előző évben döntöttük el, hogy idén a 11.C osztály nagy fába vágja a fejszéjét, és nagy utazásra fűzi be a túrabakancsát: irány külföld, irány Lengyelhon, Krakkó, Auschwitz és Zakopane. Mivel a kirándulás főbb helyszínei a holokauszt eseményéhez kötődtek, hetekkel az indulás előtt Tulok József és Dobó István tanár urakkal rendesen utánajártunk a témának, hogy aztán 2017. május 25-én este a kellő információkkal a fejünkben és kellő felkészültséggel a lelkünkben szállhassunk járműre, és indulhassunk neki a világjárásnak. Ekkor Lengyelország nekem várakozással vegyült izgalom volt.

De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen elsőként Krakkóba vezetett az utunk (meg a buszsofőr), és ott meg sem álltunk a főtérig. Bár alig fél órácska jutott ekkor rá, már ennyiből éreztük a világváros sodrását, rengeteg ember járkált már ebben a délelőtti időszakban is az utcákon, és az árkádok alatt borostyán mütyürök kellették magukat a szuvenírt kereső turistáknak. Valahogy bennem maradt nagyon, hogy Lengyelországnak itt tömény fűszerillata volt. Innen egy tisztes séta következett, át a Visztulán, majd egy előzetes megrökönyödést kiváltó másfél órás sorban állás után bejutottunk a Schindler-gyárba – amely ismerős lehet bárkinek, aki látta Steven Spielberg Schindler listája című filmjét –, és megtekintettük a benne létrehozott kiállítást.  Szinte borzongatott az érzés, ahogy a gyár ablakában kirakott fényképeket néztük, amelyek Oscar Schindler által megmentett embereket ábrázolták; és felkiáltottunk, ha megleltünk valakit, akinek pár filmbéli jelenetből ismerősen csengett a neve, aztán találgattunk, hogy akinek nem, vajon ki is lehetett.

Közben készült egy osztálykép a kapu előtt, és még egy, szintén jelenet-mintára, osztályfőnök Herr Direktorunk és az osztály nőnemű tagjai sorfalban. Ezután fedeztem fel a kiírást az épület falán: „Whoever saves one life, save the world entire.” Számomra akkor Lengyelország megtelt zománcedények zajával.

Így sétáltunk vissza a buszhoz, hogy aztán végül kikössünk a régi zsidónegyedben lévő szállásunknál, a Good Bye Lenin Hostelnél, amely pontosan annyira retrónak és pontosan annyira Lenin-idézetekkel matricázott ágyakkal telinek látszott, amennyire a nevéből is kicsengett, de remek szálláshelynek bizonyult. Így lett vége az első napunknak Lengyelországban.

Másnap a Wawel-dombon magasodó királyi várat tekintettük meg egy magyarul elismerő szemöldökfelvonásra késztetően jól beszélő idegenvezetővel, aki mesélt az épület történelméről, a II. világháború alatt betöltött szerepéről, az előtte álló tüzet fújó sárkányszoborról és a hozzá fűződő legendáról, Krakkó, de igazából az egész ország vallásosságáról, valamint vele látogattunk el a vár kincstárába és fegyvertárába is.

Sajnos a waweli székesegyházban már nem tudtunk körbenézni, mivel Auschwitz és az időbeosztása nem vár senkire, így csak kívülről csodáltuk meg a katedrális szokatlan, de nekem például kimondottan tetszetős eklektikus formáját.

Aztán haladtunk tovább, következett Auschwitz. És innentől Lengyelország maga volt a történelmi borzalom. Ahogy beléptünk a tábor területére a fémkapukon át, fülünkre téve az idegenvezetőt kihangosító fülhallgatókat; ahogy áthaladtunk a képeken oly sokszor látott „Arbeit macht frei” felirat alatt; ahogy sétáltunk a blokkok között, aztán blokkról blokkra. Láttuk az akkor készített, eredeti képeket; láttunk hátrahagyott bőröndöket, kerek szemüveget összehordva rakásra, az áldozatok levágott haját tonnaszám és cipőikből is ki tudja hányat, és abból mennyi lehetett a gyereklábra való, belegondolni is bénító. Láttuk a szögesdrótot, láttuk a bedeszkázott ablakokat, láttunk kivégzőfalat és akasztófát és őrtornyot, és láttuk az alagsort, ahol kikísérletezték a Zyklon-B-vel való és milliónyi ember halálát okozó elgázosítást. Teljesen őszintén mondhatom, itt mindenki talált magának egy pontot, ahol a sírás kerülgette.

És ezután következett Auschwitz II., azaz Birkenau, a megsemmisítő tábor. A toronyból nézve ez a hatalmas terület, az épen megmaradt barakkokkal, az erdőkkel, amelyek távolabb látszottak, és a látványban pont középen futó vasúti sínnel: ez a tűző napfényben szinte idilli hatást keltett. Aztán az ember hozzágondolta a többit. Az osztállyal végigsétáltunk a táboron, megleltük a felrobbantott krematóriumok romjait, és azt a fürdőt, ahova a dolgozni szánt embereket küldték, és ahol a zuhanyrózsákból valamikor valóban folyt a víz. Itt lehetett megtekinteni azt a több mint háromezer képet, amelyeket főleg a bőröndökben találtak meg és melyeken valószínűleg mind olyan személy szerepel, akik ott, a táborban vesztette életét.

Személy szerint bennem az egész akkor csapódott le, amikor a kijárat felé gyalogoltunk vissza, és ezt a síneken lépkedve tettük, aztán megálltunk a peronon. Szorított és nyomasztott az érzés, hogy ott vagyok, ahol még nincs száz éve annak, hogy embereket egyszerű intésekkel a halálukba küldtek, és ezt az érzést nem hiszem, hogy valaha elfelejtem és elfelejtjük. (Azt hiszem, nem is szabad.)

És ekkor történt, hogy drága kísérőtanáraink a fejükbe vették, hogy nézzük meg még ma a płaszów-i munkatábort is, mely szintén ismerős lehet a Schindler listájából. Nos, végül nem láttuk a munkatábort vagy bármit belőle – pedig nagyon igyekeztünk, még emelkedőt is másztunk érte este fél kilenckor, és elvileg csak kétszáz méter választott el tőle –, helyette viszont megcsodálhattunk messziről egy régi szénbányát, és a tanúi lehettünk talán az egyik legszebb naplementének, amit valaha láttunk, ráadásul innen Krakkó jó részét beláttuk.

És ekkor jöttem rá, hogy Lengyelország amúgy fantasztikusan gyönyörű hely, és nem ez volt az utolsó alkalom, mikor erre rájöttem. Innen már csak Leninhez vezetett vissza az út, vagyis a szállásra, aztán pedig várt az osztályra a krakkói éjszaka.

Mivel Auschwitz és annak a lelket terhelő érzetei után mindenki úgy gondolta, jó lenne kitisztítania a fejét, és erre mi más volna alkalmasabb, mint a magaslati levegő, kirándulásunk utolsó napján Zakopanéban tettünk látogatást, ahol lanovkával utaztunk fel nagyjából kétezer méter magasba. Mondanom sem kell: a fenyvesek, a csörtető kis patakok, a havas hegycsúcsok, a sziklás magasságok, a lent elterülő kéklő tavak és a szédületes látkép mind szemet gyönyörködtetett, és egy pillanatra mintha a világ tetején álltunk volna, attól függetlenül, hogy azért ez a kétezer méter közel sem olyan nagy magasság. Mindenesetre, ha eddig Lengyelország gyönyörű volt, ekkor mindenképpen bámulatossá volt.  A friss hegyi levegőben legalább egy órát töltöttünk el, páran még hógolyóztak is, aztán már csak annyi maradt hátra, hogy ismét lanovkával – kisebb halálfélelemmel a benyomult tömeg miatt – levonuljunk a bércekről, és fáradtan, de törve nem, hazainduljunk.

Most, hogy felidéztem, mi is történt ez alatt a három nap alatt, és közben ismétlésen szólt a Cold Summer, azt hiszem, kijelenthetem: Lengyelország egy élmény volt. És egy remek emlék marad.

Mudry Anna Dorottya 11.C

Batthyány Lajos Gimnázium

Nagykanizsa