Hatvanadik születésnapjára jelent meg dr. Bence Lajos muravidéki magyar költő legújabb verseskötete

A többi között e szavakkal magyarázta frissen megjelent verseskötete címválasztását a hatvanadik születésnapja előtt álló dr. Bence Lajos muravidéki író-költő, irodalomtörténész. A Szóval vágok rendet című, csütörtök este Lendván bemutatott kötetben a szlovéniai magyarság egyik legjelesebb gondolkodója 45 költeményét közölte, főleg olyanokat, amelyek az utóbbi évek termései. A versek többsége a nemzettudattal és a szülőfölddel foglalkozik, bár a szerzőjük szerint ebben nem volt előre elhatározott koncepció.

– Végülis mindig ezt csinálom, kötetről kötetre így történik nálam, sosincs előre elhatározott szándék – magyarázta. – Ezúttal talán a hangsúlyban van egy kis módosulás, már nem annyira a lendvai tájhoz, a közvetlen szülőföldemhez kötődnek a versek, inkább a Kárpát-medencei összmagyarság jelenik meg a háttérben. Ennek az az oka, hogy az elmúlt időszakban számos olyan dolog történt a szűkebb pátriámban, ami fájdalmat okozott nekem. Ilyen a lendvai szőlőhegy tönkretétele, a turizmus abszolút térhódítása, vagy az ehhez kötött remények szerintem indokolatlan fokozása. Nem hiszem, hogy Lendván meg lehet váltani a világot a turizmussal, viszont vallom, hogy az esztelen idegenforgalmi beruházásokkal le lehet rombolni a természetet. Nekem fáj, amikor azt látom, hogy a gyönyörű zalai tájba oda egyáltalán nem illő monstrumokat építenek. Ezek az érzések megjelennek a verseimben is. Nem direkt módon, bár akad olyan is, amely kimondottan arról a hatalmas toronyról szól, amit én csak bábeli gaztett-másolatnak nevezek, inkább Nagy Lászlóra utaló képpel azon filozofálgatok, hogy lesz-e még ember, aki úttalan utakon felkúszik a hegyre, s vajon talál-e majd ott olajágat?

Fotó: Gyuricza Ferenc

A költő azonban nemcsak a közvetlen környezetét figyeli kritikai attitűddel, a Kárpát-medencei magyarsággal kapcsolatos érzéseit is ugyanígy fogalmazza meg. Mint mondja: 25 éve még úgy tűnt, hogy jó az az irány, amerre tartunk, s a szabadság és rend szimbiózisa alakul ki a társadalomban. Mára ez a remény szinte elveszett, ahogy a szabadságnak, mint fogalomnak a verete is egészen más lett.

– Maga a kifejezés is degradálódott – folytatja. – Ma a szabadság fogalma alatt     többnyire azt értjük, hogy szabadságra megyünk, vagyis kikapcsolódunk, pihenünk, otthagyjuk a munkánkat. Pedig a globális szabadság egészen más jelent, a személyiség abszolút megbecsülését, a sérthetetlenségét, feddhetetlenségét, ami egyértelműen nincs jelen napjaink társadalmában. Sajnos, a magyar-magyar viszonyok sem úgy alakultak, ahogy azt a nyolcvanas évek végén szerettük volna. Még mindig azt érzem, hogy mi, külhoni magyarok, idegenek vagyunk az anyaországban. Bár látszólag leromboltuk a határokat, a tudatalattiban viszont sajnos továbbra is léteznek. Hiába megyek át úgy Lendváról Lentibe, hogy Rédicsnél már nem állít meg a határőr, ott továbbra sem érzem magam otthon. És ez nemcsak belső attitűd, hanem vannak jelek, emberi viselkedések, amelyek kiváltják belőlem ezt az érzést. Sajnos, nem találtunk úgy egymásra, ahogyan azt annak idején elképzeltük, s ahogyan kellett volna. A XX. században valami eltörött, s a mi nemzedékünk nem volt olyan mértékben kitartó, hogy ténylegesen egymásra találjunk, amikor ennek a lehetősége megadatott.

Dr. Bence Lajos az elmúlt 20-25 évben átélt megrázkódtatásokra újságíróként, illetve irodalmárként hívja fel a figyelmet. Mint mondja, amikor azt érezte, hogy az újságírás eszközeivel, azaz a publicisztikával nem tud gyökeresen változtatni az emberi gondolkodásmódon, akkor nyúlt az irodalomhoz.

– Rengeteg olyan versem van, ami úgy született, hogy egy vezércikkemből emeltem át az alapgondolatát – magyarázza. – Én a béke embere vagyok, nem fegyverrel, hanem tollal, vagyis mostanában már a számítógép klaviatúrájával küzdök. Szóval vágok rendet. Továbbá örök optimista is vagyok, bár pesszimista a verseim hangulata, ott a remény is.

Dr. Bence Lajos szerint ez utóbbi talán éppen abból fakad, hogy egyedős az 1956-os forradalommal. A kötetbemutatón fogalmazott úgy: „amikor a nemzet született újjá, akkor vajúdott velem anyám". Beszélgetésünkkor azzal egészíti ki ezen gondolatot, hogy élete így eleve elrendeltetett, sorsa spirituális módon összefonódott a forradalommal.

– Ha nem tudsz mást, mint eldalolni saját fájdalmad s örömed: nincs rád szüksége a világnak – dorgálta Petőfi nagyon keményen a XIX. századi költőit. Én is ezt vallom, és ezért a születésnapi, önmegszólító versemben meg is idézem őt. Hiszem, hogy bőven van még teendőm, igyekszem is ellátni a feladataimat.