Kedves Naplóm!

Egy nap szüleim szép kék sima füzetet ajándékoztak nekem. Lapozgattam, nem találtam benne semmit. Sehol egy firka, rajz vagy szó. Látva az arcomra kiülő értetlenkedésem, anyukám azt mondta: ,,Azért üres, hogy te írj bele". Ha lehetséges volt egy tízévest teljesen összezavarni, akkor engem sikerült. Mit írhatnék? Miért én? Miről? Elraktam a szekrényembe, de nem feledkeztem meg róla.

Az üres füzet inspirált

Egy hét is eltelt, mikor iskolából hazaérve kinyitottam a fiókomat, kivettem a füzetet és írni kezdtem. Úgy írtam, mintha csak levelet készülnék küldeni egy barátnak. Elmeséltem, mi történt velem, milyen jó jegyeket kaptam, hogy az akkori legjobb barátnőm engem választott útitársnak az osztálykirándulásra.

Lelkem mélyén tudtam, senkinek nem fogom odaadni, de éreztem, ez valaminek a kezdete. Attól kezdve minden boldog vagy boldogtalan történetet, álmot, vágyat lejegyeztem. Mikor az utolsó oldalra értem, visszamentem a legelső bejegyzéshez, és jókat mosolyogtam az akkori írásképemen vagy értelmetlen mondataimon.

Sok év telt el, rengeteg napló telt be. Gazdagabb lettem elképesztő élményekkel és a nagy szerelemmel: az írással. A szavak nem csak a napom leírására, inkább az érzéseim, képzeletem, történeteim kifejezésére szolgálnak.

A kis kék napló most is ott van a szekrény alján, immár teljesen betelve. Megtanította, a szavak mi mindenre képesek, megnyugtatnak, kifejeznek, segítséget kérnek vagy örömöt adnak. Egy apró történés sokszor hatalmas lavinákat indít.

,,Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?" Immár komoly válaszom: ,,író".

Arany Luca, Kölcsey-gimnázium

Zalaegerszeg