Ulti: nem ingre-gatyára játsszák

– A kártyázást szokták fitymálni úgy, hogy a siker benne csak a szerencsén múlik. Hogy' van ez az ultiban? – kérdeztem először Szalay Istvántól, az egerszegi ultisok vezetőjétől.

– A lapjárás természetesen meghatározó, de merem mondani, hogy a kártyajátékok közül az ultiban van a legnagyobb szerepe a tudásnak, a tapasztalatnak, a memóriának. A szerencse szerepe 60-70 százalék. De ha egy nagyon jó képességű ultisnak nincs szerencséje, az biztosan nem lesz utolsó egy versenyen. Mert nálunk nem csak a mázli számít.

– És mi az, ami igen?

– A legfontosabb az úgynevezett lapmemória. Hogy az ember képes megjegyezni, milyen lapok „mentek már ki", és így be tudja határolni, mi lehet a többiek kezében. Van egy kiváló kilimáni játékos, Tislér Árpi, akinek olyan memóriája van, hogy tíz évvel ezelőtti partijainak az alakulását lapra el tudja mondani. Persze ettől függetlenül ő sem nyer mindig, mert ő is tud hibázni. De az ilyen adottság rengeteget jelent. Aztán érzék is kell a sikerhez, hogy az embernek valami belső hang megsúgja, mit mondjon be, vagy mit tegyen.

Szalay István: Hagyomány, hogy a szebbik nem kisebbségben van. Talán mert az apák a fiaikat vitték magukkal a kocsmába játszani. Fotó: Varga Andor

– A köztudatban a kártyázással összefonódik a csalás lehetősége is.

– Az, hogy valaki a kabátujjából húzogassa ki az ászokat, teljesen kizárt, nem is próbálkozik vele senki. A játéknak szigorú szabályai vannak, ezek betartására játékvezető ügyel, meg persze a kártyások is figyelik egymást. Csalások nem, de szándékos szabálytalanságok persze előfordulnak. Vannak balhék, megtörtént, hogy renitens játékost egy évre kitiltottak egy város versenyeiről. Pesten pedig volt pofozkodás is. De biztosan nem fordulhat elő, hogy valaki csalással kerüljön a legjobb ultisok közé.

– És mi a helyzet a beteges játékszenvedéllyel? Az utlisok is képesek elkártyázni a családi örökséget?

– A hivatalos versenyek nem pénzben mennek. Pénzdíj persze van némelyik viadal végén, de a veszteseknek ugyanakkor nem veszik el ingét-gatyáját. A válasz másik fele, hogy zajlanak ultipartik ezer forintos alapon is, de főleg a fővárosban, ahol van erre fizetőképes kereslet. Ez komoly dolog, százezres nagyságrendben mozoghat forint a játékosok között. Nem gondolom, hogy baj az, ha valaki az izgalmak fokozására ilyet csinál – ha megteheti, miért ne. Másfelől a mi klubunkban is van tag, akinek úgyszólván az orvos írta fel az ultit, a káros játékszenvedélye enyhítésére.

– Az ulti ízig-vérig magyar játék, ugye?

– Folyamatban van a hungarikummá nyilvánítása is. Az biztos, hogy a Kárpát-medencén kívül nem játssza, nem is ismeri senki. Én az interneten ultiztam ausztrál ellenféllel – de ő is idegenbe szakadt magyar volt.

– Hány taggal működik a szakosztály?

– Jelenleg 36 tagunk van, a zömük rendszeresen jár versenyekre is, de 12-15 ember alkotja azt a magot, amelynek tagjaira vidéki viadalok, illetve szervezői munka esetén is lehet számítani.

– Milyen a korosztályi megoszlás?

– Azt hiszem, 26 éves a legfiatalabb játékos, a legidősebb pedig 78. évében van. Korábbi korelnökünk tavaly februárban hunyt el, 82 évesen, miután megnyerte a januári versenyt. A 40-50-60 éves korosztályokból jóval több játékos van, mint a fiatalok közül. Ennek oka, hogy a tapasztalat, a rutin valóban rengeteget számít: szerintem két év rendszeres ultizás kell, hogy az ember győzelmi eséllyel indulhasson el egy versenyen.

– Az ulti nagy előnye, hogy nem kell szerelésre költeni...

– Igen, a kártya meg nem drága. Ráadásul az egyik gyártó támogat is minket, negyven paklit kaptunk az évre. Mondjuk jól fogy: a résztvevők előszeretettel teszik el a kártyát emlékbe. Másrészt ha a versenyre vidékről is jönnek, az ember szeret bontatlan paklikat tenni az asztalra. Előfordult, hogy nagyobb verseny előtt adtunk útiköltség-támogatást némelyik játékosunknak, de ez minden. Ezen kívül mindenki a saját zsebére játszik.

– Hogyan lesz valaki ultis?

– Meghatározó a családi hagyomány, én is apám példáját követtem: nálunk minden családi összejövetel ultiba torkollt. De a szőlőhegyi pincékben, kocsmában is könnyű megfertőződni ezzel a játékkal.

– A versenyeken alig látni nőket. Miért?

– Az én feleségem mindig ott van, ő viszi a büfét. De félretéve a tréfát: az is hagyomány, hogy a szebbik nem kisebbségben van. Talán mert az apák a fiaiknak adták tovább a játékot, őket vitték magukkal a kocsmába játszani. Tény: ha egy versenyen az indulók 10-15 százaléka nő, az ember már felkapja a fejét.

– És az utánpótlás?

– Nem félek attól, hogy elfogynak a kártyások az asztalok mellől. Szinte minden versenyünkön vannak új érdeklődők: az egyik ott ragad, a másik egy darabig nem jön, aztán újra feltűnik. Akit egyszer megérintett ennek a remek játéknak a varázsa, az előbb-utóbb biztos visszatér.