"Ha csak egy reggeli mosdatásról is van szó, az a köszönet, amit a szemükben látunk, leírhatatlan”

Sőt, különféle lehetőségeknek hála, akár halmozni is lehet a foglalkozásokat. Ugyanakkor ki kell emelni a hivatás fogalmát, hisz azt jobb esetben csak egyet, és egy életre választ az ember! Ebbe a kategóriába sorolható az ápolók munkája is. A hivatásokra úgy tartja a mondás, hogy születni kell. Hiszen emberi sorsok százaival találkoznak nap mint nap, s gyakran láthatnak élet és halál között lévő betegeket. A magyar egészségügy kisebb-nagyobb problémái ellenére még mindig sok fiatal választja életpályájául az ápolói munkakört. Interjúnkban a zalaegerszegi kórház 3 fiatal ápolónőjét, Csizmadia Nórát, Horváth Fruzsinát és Ragán Viktóriát kérdeztük.

Horváth Fruzsina és Ragán Viktória

Beszélgetésünk kezdéseként azokra a legfőbb indokokra voltunk kíváncsiak, ami miatt végül ezen hivatás mellett törtek pálcát. Fruzsinától megtudtuk: „Tulajdonképpen indokom nem volt. Úgy jelentkeztem erre a szakra, hogy senki nem tudott róla. Viszont mikor megjött a levél, hogy felvettek, nagyon boldog voltam és szívvel-lélekkel mellé álltam a tanulásnak, hogy a későbbiekben a legjobb tudásom szerint járjak majd el a munkában." Viktóriánál egy hirtelen jött ötlet volt az ápolói pálya, ami utólag nagyon jól sült el. „Őszintén szólva soha nem szerettem az iskolapadban ülni! Az érettségi után teltek-múltak a napok, és nem jutottam egyről a kettőre, hogy mit is akarok, mi is akarok lenni igazából. Míg egyszer édesanyámnak támadt egy ötlete, hogy próbáljam ki az egészségügyet. Elmondása szerint kedves, közvetlen, segítőkész ember vagyok. (nevet) Először furcsálltam a dolgot, de belegondoltam, és rájöttem, hogy nem rossz ötlet! Aztán sikeresen letettem a szakvizsgát és most már elmondhatom, hogy nem bántam meg. Ha még egyszer választanom kellene, ugyanerre a pályára lépnék!" Csizmadia Nóra, aki tavaly a zaol.hu szavazásán az év ápolója címet is elnyerte, az ápolói munka pörgősségébe szeretett bele. „Mindenképp olyan szakmát szerettem volna a magaménak tudni, ahol sohasem unatkozom, és mindig topon kell lenni, ahol az elmémet folyamatosan karbantartom. Majd a gyakorlati éveim alatt a szakma szeretete hivatássá változott."

Csizmadia Nóra
Fotó: Pezzetta Umberto

Bár még nem húztak le évtizedeket a szakmában, mégis rengeteg élménnyel gazdagodhattak már pályájuk során. Így a legszebben és legrosszabbul ható történésekre is kíváncsiak voltunk. „Mindegyikből van bőven, de általában a jók dominálnak. A legrosszabb az, amikor nem tudsz már segíteni... A legjobb pedig az volt, mikor köszönetet mondott egy olyan ember, aki a legnehezebb percekben volt, hiszen elvesztette a feleségét. Megfogta a kezem és köszönetet mondott a lelkiismeretes munkánkért, a helytállásunkért, és elmondta, hogy nekünk tényleg a betegágy mellett van a helyünk." - mesélte Nóra, majd Viktória vette át a szót. „A három év gyakorlat során nagyon sok helyen jártunk. Minden osztálynak megvolt a jó és rossz élménye, amit egy idő után megtanultunk helyesen kezelni. Amikor korán reggel bemész egy kórterembe, és látod a beteget, tudod, hogy magatehetetlen, segítő kezekre szorul, szinte a fájdalomtól megszólalni sem tud, a szemei könnybe lábadnak a sok kíntól, kellemetlenségtől, amit a másik fél meg sem érthet... Ha csak egy reggeli mosdatásról van is szó, az a köszönet, amit látunk a szemükben, leírhatatlan. Ennél több szerintem nem is kellhet! Aztán, mikor egy ilyen elesett állapot után látjuk a beteget a lábán, integetve, mosolyogva távozni, az többet jelent bárminél. Természetesen volt negatív tapasztalatom is, de próbálok csak pozitívan hozzáállni mindenkihez, mindenhez. Ezt másképp nem lehet!"

A magyar egészségügyet körülvevő financiális problémák, valamint az orvosok, ápolók külföldre áramlása miatt elkerülhetetlen volt az a kérdés, hogy beszélgetőpartnereink gondoltak-e már a külföldi munkavállalásra. Mindhárom lánytól azt a választ kaptuk, hogy bizony ők is gondoltak már erre a lehetőségre, ugyanakkor különböző okok miatt mindannyian itthon képzelik el a jövőt. Fruzsina a munkatársai segítségére, lojalitására hívta fel a figyelmet. „Én arra jutottam, hogy nem szeretnék kimenni! Nagyon szeretem azt a helyet, ahol vagyok! Számomra fontos, hogy milyen emberekkel dolgozom együtt, és hogy megbecsüljenek, segítsenek nekem, és persze segítsük egymás munkáját!" Nóra is hasonló véleményen volt. „Igen, elgondolkodtam én is, de hamar elillant a gondolat. A csapatunk, amely a kórházban van, akkora mágnes, hogy itt tart. Nekem nem éri meg több száz kilométerre a családomtól, a barátaimtól lenni, életem legszebb éveiben." Viktória kifejezte, hogy bár ő nem tervez külföldön dolgozni, megérti azokat, akik így tettek. „Valljuk be őszintén, a Magyarországon kapott fizetésből megélni meglehet, de félretenni nem. Én a szüleimmel élek, ha akarnék, sem tudnék eljönni, tovább állni, hiszen nincs annyi félretett tőkém! Ha meg is tenném, adósságból adósságba, hitelből hitelbe csapódnék, amire szerintem senkinek sincs szüksége! Ugyanakkor, ha kimennék, elmúlna a fiatalkorom! Nem lenne mire visszagondolni. Szóval én becsülöm azokat a fiatalokat is, akiknek volt bátorsága továbblépni!"

A hölgyek minden probléma ellenére a zalaegerszegi kórházban képzelik el a jövőjüket. Ugyanakkor az egészségügyben fennálló országos nehézségeket is érzékelhetik. Így utolsó kérdésünkben ez iránt érdeklődtünk. Beszélgetőpartnereink véleményét összegezve: a felszereltség, gyógyszerek és szakemberek hiánya mellett a legfájóbb pont talán az elmaradó megbecsülés. A lányok gondolatait végül Nóra összegezte: „Én és a kollégáim is büszkék vagyunk a hivatásunkra, mert ez sokszor emberfeletti teljesítményt kíván, s mindannyian igyekszünk ezt szívvel-lélekkel csinálni!"