Aranysakállal nézett farkasszemet a szentgyörgyvári fotós

Prisznyák Tibor portálunknak mesélt a különleges találkozásról. Elmondta: hajnali 4.30 órára állította az ébresztőt, mert 5.20 órakor kelt a Nap és előtte szeretett volna kiérni a helyszínre. Óvatosan lépkedett az elhagyott vasúti töltésen, hogy ne csapjon zajt. Jól tudja már: ha véletlenül belerúg egy kőbe vagy rálép egy száraz levélre akkor észreveszik a vadak.

– Tavasszal jártam itt utoljára, akkor a távolban fotóztam gímszarvasokat – mesélte. – Most is ez volt a terv, de ahogy egyre közelebb értem ahhoz a bokorhoz ahová le szoktam ülni furcsa árnyakat láttam megmozdulni. A Nap még a horizont alatt volt, csak most kezdte sötét lilára és bordóra színezni az ég alját. Próbáltam a fényképezőgépemmel hosszú záridővel és legmagasabb érzékenységgel készíteni egy fényképet, hogy megállapíthassam mit is látok mozogni a töltésen. Féltem, hogy esetleg egy kóbor kutya vagy vaddisznó néz velem szemben. Sikerült egy homályos és "zajos" képet "lőnöm", amin már jól kivehető volt, hogy aranysakállal van dolgom.

Prisznyák Tibor hozzátette: hirtelen nem tudta, hogy örüljön vagy meneküljön, mert a tavasszal már találkozott sakállal, de az, amint meglátta elmenekült. 

– Ez az aranysakál viszont méregetett, ha leguggoltam lépett felém párat, ha felálltam akkor hátrált vagy csak megtorpant és közben üvöltött és aprókat vakkantott – folytatta. – Nagyon kíváncsi volt, vagy éppen bátor, esetleg nem volt még dolga emberrel és nem tudta: félni kell. Elképzelhető az is, hogy az álcaruhám zavarta össze. Közben egyre világosabb lett, bár a Napot pont eltakarta egy felhő, így az aranysugarak elmaradtak, de már elég világos volt ahhoz, hogy jó kép készülhessen. Lassan leültem a kisszékemre felállítom az állványt is. A sakál eközben csak vizsgált fel és le emelgette a fejét halkan morogva vakkantott is párat. Remegett kezem-lábam, jól jött tehát az állvány. Az öröm, a félelem és az izgalom egyszerre dobogtatta hangosan a szívem. Örök élménnyel gazdagodtam ismét, visszatérek...