Gróf Bethlen István, a nagy konszolidátor

Április 14-én múlt éppen 100 éve, hogy megalakította kormányát gróf Bethlen István, a 20. századi magyar politika egyik legjelentősebb konzervatív államférfiúja, aki egy évtizedre rúgó kormányfősége idején sikeresen konszolidálta az első világháborús összeomlás, az 1918–19-es baloldali forradalmak, valamint a trianoni békediktátum sújtotta országot.

Gróf Bethlen István munkásságáról, jelentőségéről dr. Gali Máté történésszel, a Rubicon Intézet tudományos főmunkatársával, a Mathias Corvinus Collegium Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának kutatótanárával beszélgettünk.

– Véleményem szerint gróf Bethlen István legnagyobb érdeme az volt, hogy az 1921 és 1931 közötti miniszterelnöksége idején, olyan kiváló szakpolitikusokkal karöltve, mint például a kultusztárcát vezető gróf Klebelsberg Kuno, sikerült konszolidálnia azt az országot, amely, amikor átvette a kormányrudat, az első világháborút megelőző állapotokhoz képest területét és lakosságszámát tekintve a harmadára csökkent, gyáripari és mezőgazdasági termelése pedig a felére zsugorodott – szögezte le elöljáróban dr. Gali Máté. – Mindezt tetézte hazánk külpolitikai elszigeteltsége is. Amikor azonban tíz évvel később távozott a hatalomból, az egy főre jutó bruttó nemzeti termékünk (GNP) már jóval meghaladta a világháború előtti szintet, az európai átlag 74 százalékát tette ki. Ezzel párhuzamosan fokozatosan felszámolta külügyi elszigeteltségünket. 1927-től például revíziós törekvéseink támogatásához sikerült elnyernie a kontinentális nagyhatalomnak számító Olaszország támogatását.

Mi a legfontosabb, amit kiemelne a sikerei közül?

– Úgy gondolom, hogy a konszolidáció egészében véve nagyszerű politikai teljesítmény volt, amelynek végrehajtásáért Bethlen méltán érdemelte ki az utókortól a „nagy konszolidátor” jelzőt – válaszolt a történész szakember. – Éppen ezért inkább azt emelném ki, hogy mindezt a meglátásom alapján elsősorban azért tudta véghezvinni, mert vérbeli reálpolitikus volt. Nem ideológiákban gondolkodott, hanem az ország mindenkori érdekeinek megfelelően. Politikai eszmerendszere, társadalom- és világképe alapvetően a dualizmus korának konzervatív–liberális szellemiségében gyökerezett, amit azonban pragmatikusan képviselt. Példának okáért említést érdemel, hogy miniszterelnökként támogatta volna, hogy hazánk kapcsolatokat építsen ki a Szovjetunióval. Egyrészt azért, mert a honi gazdaság számára keresett felvevőpiacot, másrészt pedig Moszkva is elégedetlen volt a világháborút lezáró Párizs környéki békékkel. Nem rajta, hanem sokkal inkább az akkoriban szinte egyöntetűen kommunistaellenes magyar politikai elit tiltakozásán múlt, hogy ez végül nem valósult meg.

A kortársak miként ítélték meg a miniszterelnök kormányzati teljesítményét?

– Miként minden politikai szereplő, úgy gróf Bethlen István megítélése sem volt egységes a kortársak körében. Hívei és politikájának támogatói árnyalatnyi különbségekkel ugyan, de úgy vélték, hogy a miniszterelnök által kifejtett kormányzati teljesítmény kiemelkedő volt. A nagy formátumú református püspök, Ravasz László 1933-ban ­például akképpen fogalmazott, hogy Bethlen tekinthető „a mai ember­öltő legnagyobb politikusának”. Ellenfelei közül a baloldali–liberális táborhoz tartozók többnyire a demokratikus reformok elmulasztásával, például az általános és titkos választójog bevezetésének hiányával támadták. A Gömbös Gyula körül csoportosuló radikális jobboldali fajvédők ezzel szemben az általuk kívánatosnak tartott „faji” és szociális átalakulások elsikkasztóját látták benne. A célkitűzéseik között ugyanis egyebek mellett a magyar zsidóság fokozottabb visszaszorítása szerepelt a társadalmi és gazdasági élet terén, aminek véghezviteléhez Bethlent túlságosan is zsidóbarátnak vélték.

Ha már itt tartunk, hogyan viszonyult Bethlen a zsidótörvényekhez?

– Bethlen számos beszédében hivatkozott arra, hogy politikáját a keresztény valláserkölcsiség alapjaira kívánja felépíteni. Hozzátette azonban, hogy az igazi keresztény politika sohasem járhat együtt az antiszemitizmussal. Miniszterelnöksége idején, 1928-ban módosították a leghátrányosabban a magyar zsidóságot érintő, 1920-as numerus clausus törvényt, a totalitárius diktatúrák felemelkedését, illetve a második világháború árnyékában született zsidótörvényeket pedig az állampolgári jogegyenlőség pártján állva határozottan és egyértelműen elítélte, nem szavazta meg. Mivel külpolitikai szempontból a nyugati orientáció híve volt, nem támogatta a Németország melletti szoros felzárkózásunkat.

Ahogy hadba lépésünket sem.

– Sőt, komoly hibaként tekintett a világháborúba történő belépésünkre, mivel a végső német győzelemre nem látott biztosítékot, szerinte honvédségünk felkészületlen volt az újabb nagy háborúra, a Szovjetunióval szemben pedig nem akadtak területi követeléseink.

Mennyire befolyásolja mai megítélését, hogy a Horthy-­éra miniszterelnöke és a kormányzó tanácsadója volt?

– Véleményem szerint Bethlen István személyét elkerülték napjaink kiélezett emlékezetpolitikai csatározásai. Az a tény, hogy következetesen elítélte a bal- és jobboldali radikalizmust, markánsan fellépett a zsidótörvényekkel szemben és mindig a hazája érdekeit tartotta szem előtt, meglátásom szerint olyan politikai egyéniségre vall, amelyben a bal- és jobboldal egyaránt megtalálhatja a számára vállalható történelmi örökséget. Nem meglepő módon, amikor 2013 őszén, nagy történelmi adósságot törlesztve felavatták egész alakos szobrát a budai Várban, a közélet nem volt hangos az emlékezetpolitikai sárdagasztástól, miként az más emlékművek esetében lenni szokott. Nem hiszem, hogy politikai teljesítményének megítélésében valaha is teljes egyetértés lesz a magyar társadalomban, de azt gondolom, hogy a közemlékezet szempontjából Bethlen István egy alapvetően konszenzusos személyiségnek tekinthető. Bárcsak több ilyennel rendelkeznénk!

Emberi és politikusi nagyságát talán igazolta mindaz, ami élete utolsó szakaszában érte.

– Mindenképpen! Konzervatív hitvallásával összeegyeztethetetlen volt, hogy együttműködjön a nemzetiszocialistákkal vagy a kommunistákkal. Éppen ezért hazánk német megszállását követően előbb a náci titkosrendőrség elől volt kénytelen bujkálni, majd pedig politikai passzivitásba vonult és sem az Ideiglenes Nemzeti Kormánnyal, sem a kommunista politikusokkal nem vállalt közösséget. Utóbbiak számára személye idővel kényelmetlenné vált, ami miatt a szovjet megszállók 1945 tavaszán a Szovjetunióba szállították, ahol 1946 őszén, házi­őrizetben hunyt el. Halálával a XX. századi magyar politika egyik legjelentősebb és a nemzeti–konzervatív magyar politikai gondolkodás utolsó nagy alakja szállt sírba – miként azt Romsics Ignác történész a Bethlen Istvánról jegyzett mintaszerű életrajzában megfogalmazta.

NAGYKANIZSA KÉPVISELŐJE VOLT

Bethlen István tagja volt 1920-ban a trianoni békeszerződést előkészítő párizsi békekongresszus magyar delegációjának. A Horthy-korszakban tíz éven keresztül (1921. április 14-től 1931. augusztus 24-ig) Magyarország miniszterelnöke volt. Keresztény–nemzetinek nevezett kormányzata támogatta és stabilizálta a korabeli politikai rendszert. 1921 októberében legitimista érzelmei ellenére szembeszállt IV. Károly király második visszatérési kísérletével, majd keresztülvitte a Habsburgok trónfosztását. 1923-ra kiszorította pártjából, az Egységes Pártból Gömbös Gyulát és fajvédő híveit. Politikája sokat tett a gazdasági talpra állításáért. 1924-ben létrehozta a Nemzeti Bankot, 1927-ben bevezette a pengőt, új vámrendszert dolgozott ki. Kormánya új kultúr- és szociális politikába kezdett, az ipari és állami alkalmazottak számára kötelező nyugdíj- és betegbiztosítást vezetett be, hozzálátott a népiskolai hálózat és a közegészségügy fejlesztéséhez. 1928-ban keresztülvitte a magyar zsidók egyetemi felvételét korlátozó 1920-as numerus clausus törvény enyhítését. 1931-ben lemondott, de a politikában a kormánypárt informális vezetőjeként és Horthy tanácsadójaként továbbra is jelentős szerepe volt. 1943–44-ben a háborúból való kiválást támogatta és a nyugatbarát politikai erők vezéralakja volt. A német megszállás idején illegalitásba vonult. 1944 decemberében az oroszok letartóztatták, majd a Szovjetunió­ba vitték, nehogy megkísérelje a kommunistaellenes erők összefogását. Moszkvában halt meg szívbénulásban.

A politikus 1935 és 1939 között Nagykanizsa országgyűlési képviselője volt, ma a város dísz­polgárai között tartják számon. Emlékét a település központjában álló szobor és a nevét viselő, évről évre megrendezett jótékonysági bál őrzi.