Fém- helyett csontüllőket használtak a kovácsok

– A csontüllőknek nagy hasznát vették azokban az időkben, amikor a fém túl drága volt ahhoz, hogy nagyobb méretű üllőket készítsenek belőlük – fogalmazott az archeozoológus. – Az állatok levágásával a nagyobb méretű lapos- vagy hosszúcsontok bármikor rendelkezésre álltak. A kovácsműhelyben újonnan elkészült vagy a korábbi fémszerszámok, többnyire sarlók élének megmunkálását ezek a csontok, a csontüllők igazolják akkor is, ha a kovácsműhely vagy maguk a fémeszközök az ásatás során egyáltalán nem kerülnek elő. A sarlók élének fogazásakor, a kicsorbult fogak helyrekalapálásánál használták a csontüllőket, amelyek támaszként szolgáltak, többnyire fa bakon. A vasból készült üllők drágák, az állatcsontok pedig minden régészeti időszakban könnyen elérhetők, továbbá tartósabbak, keményebbek és rugalmasabbak is, mint a fából készült üllők.

Kiemelte: a csontüllők elkészítéséhez legalkalmasabbak a nagytestű állatok, a szarvasmarha és a ló hosszúcsontjai, illetve a nagy felületű, de lapos csontok, mint például az állkapcsok, lapockák és medencék. A sarló fogai jellegzetes lenyomatot hagytak a csonton: az apró, háromszög alakú benyomódások sormintákként figyelhetők meg. A használandó üllőfelület megújítható: csiszolással a korábbi kalapálások nyomai eltávolíthatók, ezáltal új, sima felület keletkezett. Azonban a hosszúcsont esetén nem ritka, hogy a csontfal teljesen elvékonyodott, esetleg be is szakadt, ami azt jelentette, hogy több alkalommal megújították a munkafelületet. A csont alakjától függően egy-egy üllőnek 1-2-3, néhány hosszúcsonttípus esetében mind a 4 oldalát hasznosították. Többnyire csak azok a csontüllők épek, amelyek húst nem tartalmazó csontból készültek. A húsosabb orsó-, sípcsontok legtöbbször daraboltak, a csont fele, kétharmad része szolgált üllőként. Sokszor azonban az egykori tárgynak, az üllőként használt csontnak csak egy kisebb darabja kerül elő.

– A csontüllők egykor viszonylag gyakori tárgyak lehettek, azonban a régészet csak az utóbbi néhány évtizedben fedezte fel ezeket – folytatta Szmodics-Tugya Beáta. – Többnyire a konyhahulladékból, vagy éppen a korabeli szemétből kerülnek elő, régészeti állattani (archeozoológiai) feldolgozás nélkül a régészeti kutatás számára láthatatlanok maradnak. Magyarországon a legkorábbi csontüllő egy 4-5. századi leletanyagból származott. A legelterjedtebbek az Árpád-kori csontüllők, jelenlegi adatok alapján a 16. században használtak ilyen fémüllőt helyettesítő tárgyakat. A romániai Histriában (ma Istria, Észak-Dobrudzsa) már a Krisztus utáni 2. században ismerték a csontüllőket. Fontosságukat mutatja, hogy Portugáliában, Spanyolországban és Olaszországban még a 18-19. században is használtak ilyen tárgyakat.

A szakember kiemelte: Zala vámegyében az Árpád-kori Balatonmagyaród Alsó-Koloni-dűlő lelőhelyen egy kovácsműhely hulladékanyagát őrző kútban több mint 40 csontüllőt találtak. A ló- és szarvasmarhacsontból készült üllők többsége az alsó lábszárak csontjaiból került ki, átlagosan a csontok 2 oldalán láthatók a sarlófognyomok, de mind a négy oldal használatára is volt példa. Nagyrécse Tüskevári-dűlő lelőhely 13-16. századi településéről két csontüllő került elő, melyek 6,2 és 11,3 centiméter hosszúságúak, kifejlett szarvasmarhák orsócsontjából készültek, viszont sajnos töröttek. Egyiknek mindkét szélesebb oldalán láthatók a sarlófogak mintázatos nyomai, a felületeket meg is újították, amit az elvékonyodott csontfal is mutat. A másik, méretben kisebb csontnak csak az egyik oldalát borítják sarlófognyomok, amelyek a kalapálások nyomaiként értelmezhetők.