A berzencei tragédia

A Berzencén történtek nehezen rekonstruálhatók még ma is. A szabadságharc leverése, 1956. november 4-e után megjelenő Somogyi fehér könyv verziója így hangzott: „Néhány embernél már elkészítve állottak a halállisták, amelyeken 34 kommunista neve volt feltüntetve. S a részeg tömegből egyre többször hallatszott egy (…) ittas ember ordítozása: Még ma iszok a kommunisták véréből. A kommunisták pedig ott álltak fegyvertelenül, védtelenül. Nem nézhették tovább a pusztulást, és segítségért fordultak a somogyudvarhelyi határőrséghez. A segítség rövid idő múlva megérkezett… Az egyik hangadó észrevette a közeledő katonákat, s elkiáltotta magát: Emberek, fegyverezzük le őket! Le akarják rombolni a forradalmat, ne hagyjuk! S a részeg tömeg nekilódult… De megszólaltak a fegyverek, s az előbb még bátor, nagyhangú tömeg szertefutott.” A propagandisztikus korabeli szövegben azonban kevés a valós történeti tény. Mi is történt valójában?

Az előzmények is nagyon lényegesek, ugyanis Berzencén nem 1956-ban történt az első mészárlás. 1949 tavaszának egyik éjszakáján egy ÁVH-s különítmény körülvette a berzencei paplakot, mivel a falu plébánosa, Pongrácz Tibor többször is szót emelt Mindszenty József bíboros ártatlansága mellett. Szerették volna elhurcolni a plébánost, ám valaki riasztotta a lakosságot. Félreverték a harangokat, s az emberek megindultak a pap védelmére, mire az ÁVH-sok gondolkodás nélkül tüzet nyitottak a tömegre: Simonics Lászlóné azonnal meghalt, sokan pedig megsebesültek. Péter Gábor terrorszervezete magával vitte a papot és több tucat embert, később még több száz helybelit hurcoltak el kihallgatásra. Az eredmény: Pongrácz Tibor plébános tíz év, Radics Vince harangozó három év, Varga Mihály három és fél év börtönbüntetést kapott. Maronics Jánosné a vallatások következtében meghalt a börtönben. Az egész ügy kimenetelét csak 1956 októberében ismerte meg a lakosság.

Berzencén 1956. október 27-én tartottak tüntetést és nagygyűlést. Mivel a helység közel feküdt a jugoszláv határhoz, a határőrség kerületi – somogyudvarhelyi – parancsnoksága riadócsoportot küldött lovas kocsival a községbe egy ott lakó határőrtiszt és családja védelmére. A segítségre siető határőrök azonban a tanácsháza előtt viszonylag nagyszámú – ezres – tömegbe ütköztek.

Lovrencsics Lajos tanácselnök a tüntetők előtt felolvasta a 16 pontot a Somogyi Néplapból, majd többen beszédet mondtak, szavaltak és énekeltek. Sokan az 1949-es vérengzést elkövetők felelősségre vonását követelték. Egyesek elmesélték megkínzásuk történetét, majd a tüntető „tömeg” az első világháborús hősök emlékére felállított szoborhoz vonult, ám közben kivált egy kisebb csoport, amely ledöntötte az úgynevezett bolgár hősi emlékművet. Mindezek után a csendben protestáló berzenceiek visszamentek a tanácsháza elé, ahol folytatódott a békés gyülekezés. Ekkorra már szinte az egész falu jelen volt. Nekikezdtek a begyűjtési listák elégetésének, a vörös csillagok megsemmisítésének és a Nemzeti Bizottság megválasztásának. Nemsokára megérkezett – tíz óra tájt – a már említett öt-hat tagú határőr csoport, a tüntetés feloszlatására. A tragédia percek alatt bekövetkezett. Amikor a tömeg meglátta a közeledő ÁVH-rajt, élén Nagy Jánossal, többen eléjük mentek. A berzencei gyűlést vezető Loncsár Vendel békés szándékkal, kinyújtott kézzel indult a határőrök felé. Ekkor hangzott el a vezényszó: „Tűz!” Loncsár és három társa holtan esett a földre. A fegyvertelen tömeg pedig megijedt és feloszlott. A sortűz Loncsár Vendelen kívül még három halálos áldozatot követelt – Kovács József, Virovecz Ferencné és a gyermekével várandós Holecz Istvánné személyében, valamint hat ember sebesült meg a tömegből.

A hatalom, a november 4-i szovjet intervenció és Kádár fellépése után – ahogy láthattuk – másképp „emlékezett” a történtekre. Berzence története azonban egyedülálló, hiszen kétszer is bűnhődnie kellett azért, mert kiállt az emberi szabadságjogok, a demokratikus jogelvek, Mindszenty József és az 1956-os forradalom és szabadságharc mellett. Az 1956-os forradalomra emlékezve fontos, hogy a történeti tények mentén ismerjük e település sajátos, 20. századi kálváriáját. Csak az emlékezés és a kibeszélés lehet gyógyír egy közösség fel-felszakadó történelmi sebeire.

dr. Kovács Emőke