Kovács András Ferenc és Ferdinandy György nélkül

Markó Béla az erdélyi és a hazai irodalom diplomatája fogalmaz így a sokak döbbenetét kiváltó halálhír után pályatársáról. Kovács András Ferencről, aki az óév utolsó előtti napján halt meg mindössze 64 évesen a marosvásárhelyi kórházban.

Sok-sok jeles kortárs költővel élhetünk egy időben, ha nem is egy térben, ám a magyar nyelv közös háztartásában, Kovács András Ferenc, azaz KAF azonban nemcsak verseivel, de a szívós, csöndes irodalomszervező, folyóiratszerkesztő munkásságával, enciklopédikus tudásával emelkedett ki a mezőnyből. Ott volt szinte mindenütt, ahol  fontos dolgok történtek a magyar irodalmi univerzumban, ha nem személyesen, akkor az írásaival, véleményével, terelgető intelligenciájával. Alig van folyóirat, amelyben ne hagyott volna maga után nyomot. (A zalai Pannon Tükör és a marosvásárhelyi Látó című lap az ő főszerkesztése idején került egymás látókörébe, köszönhetően Zalaegerszeg és Marosvásárhely testvérvárosi kapcsolatainak.)

A többféle álnéven író, 2022-ben Prima-díjjal elismert Kossuth-, Babérkoszorú- és József Attila-díjas  Kovács András Ferenc a kolozsvári egyetemen szerzett magyar-francia szakos tanári diplomát 1984-ben, jó pár évig vidéken tanított, de volt a marosvásárhelyi Nemzeti Színház aligazgatója, a Látót 2008-tól 2019-ig főszerkesztette. Az internetes lexikon a Romániai Írók Szövetsége adataira hivatkozva így ír a költészetéről: „Az úgynevezett negyedik Forrás-nemzedék vezéralakja, akit a kortárs magyar költészet kiemelkedő alkotójának tartanak. Verseiben számos kultúrtörténeti és művészeti utalás jelenik meg, a kritika „a hagyomány és történetiség modern megjelenítőjeként, az európai költészeti örökség és az újító szellem találkozásának egyedülálló változataként” értékeli írásait.”

„Marospart. Nyárvég. Jegenyék. Füzek./ Nagy ég suhog: hatalmas kék füzet /Hullatja lassan fényes lapjait…/ Két kislányomnak édesapja itt/ Most messze bámul. Mintha hevenyészve/ A nincs s a van határán heverészne,/ Akárha hosszan volt jövőkbe nézne…” Most már tényleg róla szólnak a 2015-ben megjelent sorok.

Alighogy elkezdődött bennünk a gyászfolyamat, s vettük elő újra KAF köteteit (a legkedvesebbet, a Tengerész Henrik intelmei-t), érkezett az újabb rossz hír: a világ másik sarkában 88 éves korában elhunyt Ferdinandy György, az amerikai Miamiban élő magyar költő, író, egyetemi tanár, aki 1956 decemberében hagyta el az országot, a forradalom leverése után Franciaországban kért menedékjogot. Dolgozott a Szabad Európa Rádiónál, szerkesztette a Nyugati Magyar Széppróza Antológiát, munkatársa volt a Le Monde lapnak, 1987-ben egy évig itthon taníthatott az Eötvös Kollégiumban, 1992-ben pedig Pécsett. A 2010-es években már javarészt Budapesten élt, de az utóbbi néhány esztendőben végleges lakóhelye lett Florida.

Első hazai kötete, a Szerecsenségem története 1988-ban jelent meg, színdarabjait bemutatták, dokumentumfilm készült a pályafutásáról, Prima Primissima díjat kapott, nyitottságára jellemző, hogy a hazai újságírók előszeretettel interjúvolhatták amerikai otthonában.

Még 2021-ben kezdték kiadni a hatkötetesre tervezett életműsorozatát, eddig megjelent a Szerecsenségem története (2021); a Mammuttemető és más történetek (2022), és az Örökség (2023). Kisprózája hangvételét Mikszáth Kálmán stílusához szokták hasonlítani. Fő témaköre az emigráció helyzetében felerősödő hazátlanság, identitás- és otthonkeresés, idegenségérzet. Az egyik utolsó interjút a Magyar Nemzet című lapnak adta, ebben megfogalmazott gondolatait az internetes híradások mindegyike számon tartja: „„Az elfranciásodásom festőinek tűnhet, akárcsak a későbbi elspanyolosodásom, de mégis az lett volna a legjobb, ha a Strasbourg egyetemen szerzett diplomámat berakom szépen a kofferembe, és hazajövök. Akkor magyar író válhatott volna belőlem. Sajnálom, hogy nem így történt.”