A romlott maradék – A platform 2 kritika

Perempuán (Milena Smit) fel kíván dolgozni egy traumát, melyhez időre van szüksége. Bevonul a Gödör névre hallgató, 333 emeletes börtönkomplexumba, ahol minden szinten két rab tartózkodik. Véletlenszerűen dől el ki hányadik emeleten lakik, s az elosztás minden hónapban változik. A fentiek naponta leküldenek egy hatalmas asztalt, rajta mindegyik bent lévő kedvenc ételével. A foglyok csak a „saját” ennivalójukat ehetik, így létrejöhet egy harmonikus belső kommuna, ahol senkinek nem kell nélkülöznie. Csakhogy a kísértés nagy úr és sokan nem akarják követni a szabályokat.

Az előd noha nem feltétlenül volt a legokosabban felépített alkotás, hatásos kapitalizmuskritikaként funkcionált, miközben az ember állati mivoltába engedett betekintést egy kifejezetten groteszk és brutális történeten keresztül. A második felvonás nem teketóriázik, egészen elképesztő tempóval indít. Nincs magyarázkodás, a meglévő alapokra támaszkodik, helyenként elhintve néhány apróságot, hogy fel tudjuk venni a fonalat. Tény, hogy levegőt venni sincs időnk, ám a rendező úgy kezeli a nézőt, mintha az az első rész minden másodpercére élénken emlékezne. Így nem könnyű ráhangolódni az élményre, még ha viszonylag hamar be is ugranak a lefektetett szabályok. Természetesen igyekeznek csavarni a felütésen, új törvényekkel, új szituációkkal. Egy névtelen messiás révén a lojalista rabok mindent elkövetnek, hogy bevezessenek egy rendszert, ahol mindenkinek egyenlő adagnyi táplálék jut. Ezzel érkezik a morális dilemma, miszerint a fentebb lakók miért nélkülözzenek, hogy a lentieknek jusson? Noha sok követője akad az új tanoknak, a barbároknak titulált, magukat telezabáló foglyokból sincs kevés. Őket hivatott megfékezni egy úgynevezett felkent apostol, aki minden vétkest kíméletlenül megbüntet. Az elképzelés, a változtatások nem hangzanak rosszul, van potenciál a sztoriban. A korábbi kapitalizmusfricska mellett most inkább egy pszeudo-valláskritika kerül elő, kár, hogy ez megreked ötlet szintjén, ugyanis a kivitelezést tekintve szinte minden fronton félremegy A platform 2. A történet csapong, zavaros, holott egyáltalán nem bonyolult, szimplán okosabbnak akar tűnni, mint amilyen valójában. Ehhez képest a saját szabályrendszerét sokszor figyelmen kívül hagyja, a megválaszolt kérdéseknek nincs súlya, nem beszélve a steril, antipatikus karakterekről. Perempuán döntései megalapozatlanok, de a többiek is rendre ellentmondásokba kergetik magukat. A főhős társa ad hoc módon váltja az agresszív, fenyegető és a gyáva, kompromisszumkész énjeit, miközben nincs igazi jelleme. Az első rész nagy erénye volt, hogy kiválóan érzékeltette milyen, amikor a bőség zavarával küzd az ember, illetve mennyire kínzó lehet az éhség. Itt ez teljesen elveszett, ha valaki hetekig nem eszik, egy montázsban elintézik, s hiába látunk fizikai tüneteket, ha képtelenség azonosulni a felszínesen ábrázolt konfliktussal. A zárás némi megoldást szeretne kínálni és a bűnbocsánatra reflektál, csakhogy átmegy lázálomszerű katyvaszba különösebb értelem nélkül.

A platform második része tipikus felesleges folytatás, mely bővítené a korábban felépített világát, ám nem igazán tud mit kezdeni vele, néhány ötletet leszámítva. Hiába akadnak hatásosabb jelenetek és a brutalitást most sem fogták vissza, egy ilyen „high concept” filmben ha nem állnak össze a részletek, akkor a mű halálra van ítélve. Márpedig itt sem a válaszok, sem a cselekmény, sem a karakterek nem működnek. Kár érte, mert amilyen finomnak tűnt ez a terülj, terülj asztalkám, annyira romlott, maradékokkal teli, mégis üres lett a végére.