Nem kopnak az 1956-os emlékek: mégis van szíve a magyarnak

Az ötvenes évek végén költözött Gellénházára Dr. Jáni János és felesége, Marika néni. Középiskolásként, János Nagykanizsán, Marika Veszprémben élte át a forradalmat. Azt mondják, sokan nem mernek beszélni róla, mert politikát csinálnak belőle . Pedig ahogy ők tartják, a tények objektív közlésének semmi köze a politikához.

Történetünk tehát két szálon fut, ám sok ponton megegyezik, például mindkettőben szerepel egy-egy nemeslelkű pedagógus...


- Nemrégiben a családommal sétáltunk Budapest utcáin, a Corvin közben az unokám egy szoborra mutatva azt mondta, nézd Mama, ott a Péter - kezd bele történetébe Marika néni. - A pesti srácok egyikét, a mindössze 18 éves Mansfeld Pétert 59-ben kivégezték. Néha azt gondolom, megfeledkeznek az emberek a forradalomról, de amikor meglátom az emlékműveket, szobrokat, a gyönyörűen rendbentartott emlékparkokat, megnyugszom. Mégis fontos. Mégis van szíve a magyarnak. Ha a forradalomról kérdeznek, nekem egy név jut eszembe legelőször. Brusznyai Árpád, egykori tanárom neve. Példakép volt számomra, ahogyan élt, úgy viselkedett azokban a zűrös időkben is... Aznap is hallgattuk a Szabad Európát, de csak függöny mögött, halkan és inkább a férfiak. Ott hallottuk először a pesti mozgolódás hírét. Középiskolás voltam Veszprémben. A város megtelt idősekkel, fiatalokkal, felvonulókkal. Emlékszem, az egyetem előtt az egyik szobornál a Nemzeti dalt szavalták, egy másik emlékműnél jelszavakat skandáltak. Mi, gyerekek pedig teljes lélekkel velük. Brusznyai Árpád lett a megyei forradalmi tanács elnöke. Tárgyalni próbált az oroszokkal, védelmezte az emberi életet, főleg a gyerekekét. Persze, kegyetlen világ volt akkor, fegyver is került a kezekbe, mert mintha az emberekből kirobbant volna az addig elfojtott feszültség. De ő, Brusznyai, teljes felelősségtudattal végezte a dolgát, békés megoldásra törekedett. Igen, szerette volna, ha a ruszkik hazatakarodnak, de azt próbálta megakadályozni, hogy a városra támadjanak. Aztán november negyedikén mikor mindkét oldalról támadták Veszprémet, elfogták és elhurcolták Debrecenbe. Kihallgatták az oroszok, egy katonatiszt még azt is mondta neki, Tanár úr, maga menjen haza, mert nem csinált semmit. Aztán így is lett. Haza is tért, ám Pap János, a megyei pártbizottság vezetője a halálát kívánta. A terve megvalósult, 1958 februárjában Brusznyai Árpádot kivégezték. Pap János egyébként a rendszerváltás után - talán mert nem bírt elszámolni a lelkiismeretével, sok ártatlan élet kioltása miatt érzett bűntudatával -, öngyilkos lett.

Középiskolásként Marika néni még nem igazán értette mi zajlik körülötte, ám évekkel később történelemtanárként lehetősége nyílt arra, hogy a forradalom eseményeit hitelesen átadja a diákoknak. Ám akkor még ellenforradalomnak hívatták .

- Arra emlékszem, hogy amikor november 4-e után iskolába mentünk, a rádió mást mondott, mint az előző hetekben. Nem tudtuk, hogy kinek van igaza addig, amíg meg nem jelentek azok a bizonyos Fehér könyvek és nem láttuk, kiket végeztek ki... Akkor már tudtuk. Történelemtanárként tanítottam 56 eseményeit a gyerekeknek, de soha, egyetlen egyszer ki nem mondtam, hogy ellenforradalom. Megtanítottam amit kellett, tárgyilagosan beszéltem az eseményekről. Az nem volt tilos. Nem mertem véleményt nyílvánítani, de ellenforradalomnak sosem neveztem 1956. október 23-át.

- A mai gyerekek nem tudják elképzelni, milyen világ volt régen - veszi át a szót János. - Sorban álltunk a kenyérért, a tömeg szinte agyonnyomott és amikor végre ránk került a sor, közölték, nincs több, elfogyott. Egy vagy két váltás ruhája volt mindenkinek, hát így éltünk mi akkoriban. Nagykanizsán az események nem a diákok előtt zajlottak. Az első napok csendesek voltak, aztán 25-, 26-án már megindult a város, a dunántúli gépgyár vasutasai voltak az elsők. Egy pénteki nap csatlakoztunk a felvonulókhoz. Nekem is volt egy kiváló tanárom. Míg Brusznyai Árpád egy ifjú titán volt, addig Pintér Dénes mondhatni egy első világháborús veterán. Az akkori iskolám most volt hatvanéves, az évkönyvben tanáraimra emlékezve írtam dr. Pintér Dénesről. A tanár úr a tantestület jellegzetes tagja volt, matematikatanárunk, a kedves öregúr, Pintyusz bácsi - mi így hívtuk. Érdekes hanghordozása és értékelési módja sokunk számára felejthetetlen volt. Egyszer sírni is láttam, a forradalom idején. 1956. október 25-én vagy 26- án lehetett. Azon a napon a város valamennyi diákja felvonult tüntetni, ő reggel elénk állt a dobogón és könnyes szemmel mondta: Mindig tudtam, hogy van szív a magyar ifjúságban. Emlékszem arra a napra, gyülekeztünk a Petőfi-szobornál és 48-as dalokat énekeltünk. De nem csak énelkeltünk ám! Kiabáltunk is. Hogy Ruszkik haza! , meg Munkát és kenyeret, Rákosinak kötelet! . Vonultunk végig a városon a katonalaktanyáig, ott az előörs tagjai is csatlakoztak hozzánk. Eggyé kovácsolódott a város apraja-nagyja. Hogy féltünk-e? Nem. A tömegben nem. Fiatalos hév vezetett bennünket. A többiektől nyertük az erőt, a cél vezetett minket...

- Két unokám van, ha kérdeznék őket, sokat mesélnének a forradalomról, hiszen mindig kötelességemnek éreztem, hogy meséljek róla nekik - mondja el végül Marika néni. - Mert a forradalom nagyszerű volt, nemes volt, magyar volt és mi büszkék vagyunk rá. Éppolyan büszkék, mint 48-ra. Ez bizonyos...