A halotti lepel titka: zalaiak Torinóban (képgalériával frissítve)

Torinoba indulunk, hogy láthassuk a lepelt, amit eleddig csak kilenc alkalommal mutattak meg a nagyközönségnek, az idei esztendőben tizedszer. Hosszú út vár ránk, ezt mindannyian tudjuk. Nem is zúgolódunk, a tavaszi koranyárban jól esik megpihenni Szlovéniában a fánkosnál; Olaszhonban, az egyetemi városban, Padovában. Későre jár, amikor a szálláshelyünkre érkezünk, a Garda tó mellé, egy hangulatos kis városkába, Manerba del Garda-ba.

Reggel sietni kell, az előre leregisztrált időpont előtt egy órával Torinoban kell lennünk. Milánó mellett torlódásra kell számítanunk – szóltak a buszvezetők. Igyekszünk is, mert a milánói sztrádán bedugultunk, tíz kilométert negyven perc alatt teszünk meg. Ezt követően viszont szinte hasítjuk az aszfaltot, megérkezünk a Keresztelő Szent János katedrális előtti térre.

Szinte betéve tudunk mindent a lepelről: olvastunk róla számtalan értekezést, fotózták már innen-onnan. Tudjuk, hogy a kiállítás 44 napig várja a zarándokokat, a torinoi leplet május 23-ig lehet megtekinteni. A lepel 4,36 méter hosszú és 1,1 méter széles. Hogy melyik korból származik? Mikor szőtték? A mikrobiológusok és a legújabb kutatások szerint a lepel „majdnem biztosan” Jézus idejéből származik. Hivatalosan senki sem állítja, hogy e lepel, Jézus halotti gyolcsa, azonban mindenki kiemeli, hogy ez az ereklye Jézus Krisztus szenvedésének igencsak hangsúlyos szimbóluma.

A harangszót itt érjük, s csodálkozva tapasztaljuk, hogy egy-két pap és néhány kedves nővéren kívül alig vannak körülöttünk. Hol van itt a napi huszonöt-harmincezres tömeg? A katedrálissal szembeni parkban iskoláskorú gyermekek önfeledten játszanak. Nekik, az természetes, hogy telve vannak szentekkel. Ebben az észak-olasz városban, szinte percről-percre találkozhatunk egy-egy szent ereklyéjével, templomával (és itt akkor ugye nem beszélünk a Fiat gyárról, és a Juventusról).

A teljesség igénye nélkül, ahová érdemes betérni, persze nem elég erre egy nap, legalább egy hetet kellene itt tölteni; Santuario della Consolata (Vigasztalás szentélye), Chiesa S. Filippo Neri (Néri Szent Fülöp templom < Legyetek jók, ha tudtok >), Reale Chiesa di S. Lorenzo (Szent Lorenzo király temploma), Basilica di Maria Ausiliatrice (Suttogó tengerkirálynője bazilika), és még hosszan lehetne sorolni.

Nincs sok időnk álmélkodni, egymást fotózni. Azonnal indulnunk kell, becsekkolásra. Van rá körülbelül húsz percünk, hogy a kapuhoz érjünk. Értetlenül állunk, hisz itt vagyunk a katedrális bejáratánál, de megtudjuk, a lepelhez nem innen vezet az út. Sietünk, kettő utcasarok, három lámpa nehezíti a haladásunk. Végre a kapunál vagyunk, mindannyian. A beeresztés pillanatok alatt megtörténik, és ekkor csodálkozunk: majd öt kilométeres sor kígyózik előttünk, lépésről-lépésre haladunk. A világ minden szegletéből vannak itt, jól megfér egymás mellett a pinkre festett hajjal ékeskedő tizenéves, a hetvenen túl lévő nénike, és a karon ülő gyermek. Minden népből és nemzetből érkeztek ide, hogy részesei lehessenek a csodának. Hatalmas parkon átvezet az utunk, a majd’ 30 Celsius fokos melegben árnyat nyújtanak az évszázados fák. Közeledünk, már-már a célnál vagyunk – gondoljuk, de még nem, még várni kell. Aztán egyre halkabb a tömeg, lépteink zaját sem lehet már hallani. A katedrális oldalhajójának kapujához értünk. Kézzel foghatóvá válik a várakozás izgalma.

És ekkor egy sötét terembe vezetnek bennünket, egy-egy csoportban lehetünk úgy százan. Előttünk egy „lepel”. A legnagyobb megdöbbenésünkre projektoron keresztül vetítik a torinoi lepelt. Mi történik itt? – nézünk össze. Ezért jöttünk? Látunk egy párperces filmet a lepelről- és ennyi? Nem, ez nem lehet. Nem lehet, hogy ennyi imádság és sóhaj után, ennyi vágyakozással és várakozással eltöltött órák után a semmivel térjünk haza

A leplet 1578 óta őrzik a torinoi Keresztelő Szent János katedrálisban. Bár igaz, hogy egy kis időre a második világháború idején a Montevergine bencés apátság területén rejtették el, Hitler elől, aki mániákusan gyűjtötte az ereklyéket. 1997-ben nem sok hiányzott ahhoz, hogy elégjen a lepel (immár története során másodízben), amikor tűzvész pusztított a székesegyházban. Egy tűzoltó vagy negyvenszer próbálkozott betörni a harminckilenc milliméteres védőüveget, mire sikerrel járt – így megmenekült a lepel. 1998-ban, a tűzvészt követően közszemlére tették a leplet (húsz év után), majd 2000-ben ismét láthatta a nagyközönség ezt a világhírű ereklyét. S, most tizedik alkalommal nyílik arra lehetőség, hogy „élőszem megláthassa”.

Kivezetnek bennünket a teremből, csalódottak vagyunk. Egy kis félreeső zugban megpillantom a lepelről készült domborművet, mely a vakok- és gyengén látók számára készült. Külön kérésre engedélyeznek egy (!) fotót, ha sikerül, akkor jó, ha nem, akkor igen, mindenkit megkérnek, ne használjuk a fényképezőgépet. S, most már a katedrálisban vagyunk. Alig látunk valamit, sötét van. A főoltár fekete vászonnal van eltakarva. Nehezen szokja meg szemünk a félhomályt, a hangszórókból imádság hallatszik. És egyre nagyobb a csend, amely körül ölel bennünket.

Odaérek. Az „ütő megáll bennem”. Önkéntelenül a fényképezőgéphez nyúlok. Látom, hitem szent titkának valóját. Mi csak úgy nevezzük, az Ötödik Evangéliumot. A feltámadást. Hisz’ e nélkül mit érne a hitem, a hitünk? Mert ahogy hiszem, Jézus feltámadt a halálból, elsőként a halottak közül, s ül az Atya jobbján. Sokan vannak körülöttem, én mégis egyedül érzem magam. (Szavak! Szavak! Szavak! – azt az érzést nem lehet leírni, bármily gazdag is a magyar nyelv szókicse.) Karnyújtásnyira vagyok mindahhoz, amiben hiszek. Karnyújtásnyira vagyok otthontól és a világtól. Karnyújtásnyira vagyok az itt és mosttól, s egyidőben jelen van a múlt és a jövő. Karnyújtásnyira az elmúlttól, és a jövendőtől; összemosódnak az időhatárok. Pár másodperc az egész, egy miatyánknyi idő – és menni kell tovább, hisz’ sokan várnak még bebocsátásra, s talán megbocsátásra.

Maradni szeretnék, úgy teszek, mintha a következő csoporthoz tartoznék, de nem lehet – egy önkéntes segítő a vállamra teszi a kezét, és int. Szótlanul követem.
Talán fél perc alatt a székesegyház előtti téren vagyok, ahonnan délben indultunk. A katedrális tetejét nézem. Valami véget ért, s ezzel együtt valami el is kezdődött Torinoban, 2010. április 28-án, szerdán 14 óra 13 perckor.