Dredd: brutális igazságosztás

Méghozzá egy olyan filmben, amelynek újraforgatására nehéz racionális magyarázatot találni: '95-ben ugyanis Stallone félgagyi popcornmozija kellőképpen lejáratta Dredd bíró karakterét ahhoz, hogy majd két évtizeddel később legalábbis merész vállalkozás legyen visszanyúlni e témához. Pláne igazi húzónevek nélkül, és nem is túl sok pénzből. A Pete Travis rendezte új Dredd (a Gyűrűk Urából ismert Karl Urban főszereplésével) el is hasalt szépen a pénztáraknál, egyike lett a múlt év nagy mozis bukásainak, mondhatnánk, törvényszerűen. Csakhogy van egy szépséghibája a képletnek: a 2012-es Dredd brutálisan jó film lett.

Brutálisan, a szó szoros értelmében, ugyanis mozivásznon rég követtek el ekkora dózisú és ilyen érzékletesen ábrázolt erőszakot az igazság nevében. Persze a történet felületes ismerői (mint én) csak most, a hazai premier után szembesültek azzal, hogy a jövő kőkemény rendőrbírájának alakját nem a kilencvenes évek light-akciófilmes igényei ihlették, hanem jóval régebben, 1977-ben megalkották már a figurát amerikai képregényrajzolók. A származást azért fontos megemlíteni, mert Travis ehhez a drasztikus ős-Dreddhez nyúlt vissza, s mellőzött minden felesleges cicomát.

A régi-új karakter tehát véresen pörgős sci-fi-ben tér vissza; a jövő bűnben fuldokló gigavárosában minden fegyveres bírák legvagányabbika egy felhőkarcolót elfoglaló drogmaffia ellen indít hadjáratot. Nyomasztó hangulatú kamaradarabról van szó, a helyszín a falanszterszerű toronyház, amelyet a sisakja alól vészjóslón grimaszoló Dredd és tanítványa (Olivia Thirlby) emeletről emeletre tisztít meg a betépett gyilkosoktól. Nincsenek széttartó történeti szálak, sem tempót lassító szentimentális betétek, és nincs románc sem a két főszereplő között; de van helyette töménytelen korhatáros akció az említett minőségi "bullet time" trükkökkel. Nem éppen szívhez szóló vagy elmét pallérozó, de legalább őszinte high-tech akciómozi, a B-kategória tetejéről.