Őri öntudat, őri büszkeség - Az Őrség történelmi szerepéről

Az Árpád-kori Vas és Zala vármegyék határvidékén szolgálatot teljesítő őrökről a közelmúltban Márokföldön tartott előadást a téma két kutatója, Benczik Gyula levéltáros és dr. Zágorhidi Czigány Balázs történész. Mindketten azt hangsúlyozták, hogy bár őrök nemcsak az említett két történelmi vármegyében éltek, hanem egészen a Duna vonaláig tevékenykedtek, ám az Őrség, mint tájegység neve alapján a közvélemény mégis e térséghez köti őket.

– Maga az őrség kifejezés kettős értelmű – magyarázta Benczik Gyula. – Jelenti köznévként az őrt, mint hivatást, valamint az őrállók közösségét, tulajdonnévként pedig az országnak azon szűkebb, Zala és Vas megyére korlátozódott területét, ahol az Árpád-korban az őrök határvédelmet láttak el. Utóbbi 18 falut foglalt magába, tehát egy sokkal szűkebb terület, mint ahol az őrök éltek, ám vélhetően ebből adódóan is az országnak e térségében jóval mélyebben maradt fent a hagyomány, illetve jóval erősebb az őri öntudat is.

– Az őrök feladata a határvédelem volt – hangsúlyozta dr. Zágorhidi Cigány Balázs. – Nem egyértelműen katonai, inkább amolyan figyelő szolgálat, de fegyverviseléssel járt együtt. A szolgálatukért királyi birtokot kaptak, ám utódaik azt nem örökölték, tehát az őri rang nem jelentett nemességet, ám az ügyesebbek akár meg is szerezhették azt. Így például őrökből emelkedtek a nemesek sorába a Gosztonyi család tagjai.

– Az őröknek nem volt állandó lakhelye sem, de kialakult egy nagyon erős közösségi tudatuk és öntudatuk is, ez a fegyveres szolgálatukból fakadt – sorolta Benczik Gyula. – A középkorban számos további közösség is létrejött, ilyenek voltak például a hódvadászok vagy a méhészek, ezeknél viszont nem létezett ilyen erős közösségi tudat. Az őri öntudat létrejöttét tehát valószínűleg az is befolyásolhatta, hogy az őrök fegyveres biztonsági feladatot láttak el.

Az Árpád-korabeli határvidék valójában azonos volt az általunk gyepűnek is nevezett rendszerrel, ami valószínűleg már Géza fejedelem országlása idején, tehát a Szent István-i megyerendszer kialakítását megelőzően létrejött. Maga a gyepű egy olyan, szinte teljesen lakatlan terület volt, amit figyelőszolgálat védett. Külső szakasza jelenlegi nyugati országhatárunkhoz közel eső területeken, így az Őrség és az Őrvidék térségében helyezkedett el, a belső szakasza pedig a Bakony lábainál, ahol nemcsak a természetes adottságok révén igyekeztek feltartóztatni a betolakodót, hanem mesterséges erődítésekkel is védték a gyepűt. Utóbbi néhány eleme – köztük a nyolc kilométer hosszan kialakított vasvári sánc, amely egy körülbelül öt-hat méter mély árok és egy legalább két méter gerenda szerkezetű fal kombinációja volt – máig fennmaradt, jelenleg is megtekinthető a millenniumhoz kötődő rekonstrukciónak köszönhetően.

– Egy ekkora szerkezethez 150 ezer köbméter földet kellett megmozgatni, s több mint 10 ezer köbméter fa kitermelésére volt szükség – magyarázta a történész. – Képzeljük el, hogy a korabeli viszonyok között mindez mekkora erőfeszítést jelentett.

Dr. Zágorhidi Cigány Balázs hozzátette: a Zala megyei részre eső szakasz ma kevésbé ismert a kutatók előtt, mint a vasi rész. A zalai őrökről a legrégebbi adat 1121-ből való, egy Nova környékén alapított monostorról maradt fenn a forrás, de nagyjából ugyanebben az időben őrterület volt egyebek közt a jelenlegi Szentgyörgyvölgy, Ramocsa, valamint Szentkozmadombja is. A későbbiekben (1334-ben) pedig Csesztreg és Kerkakutas birtokain is megjelentek a határőrök.

Márokföld középkori történetében szintén fontos szerepe lehetett az őröknek. A közelmúltban fellelt oklevélből egyebek között az olvasható ki, hogy IV. László király földet és rangot adományoz Márkus zalai őrállónak. Ugyan az oklevél Károly Róbert idejéből, 1327-ből való, ám abban egy korábbi, IV. (Szent) László korában, 1275-ben írt adománylevelet hitelesít az uralkodó.

– Az őröknek éppen Szent László király uralkodása idejéig volt szerepe a határvédelemben – ismertette a további adatokat dr. Zágorhidi Cigány Balázs. – Dalmácia meghódítása, majd a Horvátországgal közösen létrehozott perszonálunió kialakítása után viszont az ország nyugati és délnyugati részében is sorra épültek a határvárak, ezért a XII. század végétől az őrök fokozatosan elveszítették a szerepüket, majd ennek hatásaként a korabeli társadalomban lenézett státuszúakká váltak.

– Szent László uralkodását követően az őr, mint fogalom, eltűnik a forrásokból – mutatott rá Benczik Gyula. – Sőt, maga az őr szó is kiveszett, és ezt követően csak a család- és tulajdonnevekben találkozunk vele. Helyébe két másik kifejezés lépett, a portalis, vagyis kapuálló, amely a várak kapujában rostokoló, őrt álló személyt jelentette, illetve a vigilatur, azaz virrasztó, ez utóbbi pedig azon személyeket jelölte, akik éjszaka láttak el őrszolgálatot.

A két kutató számos további érdekességgel is szolgált az előadás során. A korábban bizonyos privilégiumokat élvező egykori őrök leszármazottai Zsigmond alatt teljesen elvesztették önállóságukat, egyszerűen eladta őket az uralkodó. Jogfosztott helyzetük miatt 250 évig nem is lázadtak, a XVII. század során azonban újabb változás következett be, és mindinkább revitalizálódott a kultúra abban a 18 faluban, ami a szorosan vett Őrséghez tartozik.

– 1640 után számos érdekes fejlemény történik – emelte ki Benczik Gyula. – Ekkoriban alakították át Őriszentpéteren a templomot várrá. Akkoriban nagyon kevés erődített templom volt az országban. Aztán a Batthyányiak a birtokaik védelmére már nem idegeneket hoztak, hanem az 50 gyalogos és 50 lovas katonát a helyiek, tehát az őrségi jobbágyok közül választották, akik aztán a későbbiekben kiváltságot is kaptak.

A Bécs felé tartó török ellen vívott 1664-es szentgotthárdi csatában ezek a katonák tehát már saját magukat, a saját birtokaikat is védték, s ez tovább erősítette öntudatukat, valamint a harci vágyukat is. Később a kálvinizmus terjedt el köreikben, de Batthyányi Kálmán halála után a protestantizmus a szegekbe szorul vissza, így a nemesi birtok Felsőőr mellett mindössze három falu maradt kálvinista, ez mintegy nyolcvan családot jelentett. 1645 után létrejött az őrségi egyházmegye, amit az őriek és az őrségiek együtt alkottak, ami még jobban elmélyítette az őrségiek öntudatát, s újra megfogalmazódott bennük a vágy a nemesi kiváltságok iránt, emiatt 1678-ban általános lázadás tört ki a robot (munkajáradék) ellen. A feltüzelt kedélyeket az 1681. évi pozsonyi országgyűlés hűtötte le, mely kimondta, hogy az őrségiek jogi-társadalmi helyzetüket tekintve igenis jobbágyok. Az emiatt csalódott közösség 1732-ben még a templomait is elvesztette. A jobbágyi sorból ennek ellenére folyamatosan próbáltak kibújni, ezért minden lehetséges eszközt bevetettek, olykor még a hamis oklevelek készítésétől sem riadtak vissza. Kísérleteik azonban sorra elbuktak, az egyetlen lehetséges esélyüket pedig elmulasztották, amikor a jászokhoz hasonlóan egy jelentős összegért 1810 környékén megválthatták volna magukat, az értelmiség ellenállása miatt visszautasították ennek a lehetőségét. Emiatt egészen 1848-ig, vagyis a polgári forradalom által elhozott társadalmi vívmányokig várniuk kellett a hőn áhított jobbágyfelszabadításra.

– Az ekkoriban inkább már a kálvinizmusban, valamint a szabadságért vívott folyamatos küzdelemben gyökeredző őri hagyomány és őri öntudat folyamatosan terjedt Zala és Vas megyében – jelentette ki a levéltáros. – A valamikori Árpád-kori őrök utódai lassan betelepültek a Kerka, a Kis-Kerka és a Zala vidékére is.

Az Őrségnek, mint földrajzi és néprajzi tájegység megítélésének nem egészen egyértelmű volta ez utóbbi tényből is fakad. Ugyan sokan ragaszkodnak hozzá, hogy az Őrség továbbra is a magterületet alkotó 18 településből áll, máshol viszont már annak tágabb értelmezése is felbukkan.