Remélem, nem csak mágus

Kár lenne, ha ezt a jóra való és többre hivatott fiatal magyar edzőt bizonyos szemfényvesztő elődökkel és kollégákkal emlegetnék egy lapon. Másrészt nem örülnék, ha a magyar válogatott utóbbi három meccse csak varázsige- és ráolvasás-dopping miatt sikerült volna jól. Most egy kicsikét hinni szeretném, hogy ez a társaság tényleg rálépett valami útra. Hogy a románok, a feröerik, és pénteken a finnek ellen valami valóban elkezdődött. (Hogy ebben hinni tudjak, ahhoz nem kell mágia, csak némi önszuggeszció. Annyiszor csalódtunk már. De...) Itt van egy fiatal edző, aki a hazai futballposványtól távol lett valaki, olyan bajnokságban volt európai szintű csapat meghatározó tagja, ahol a magyarokról újra és újra bebizonyosodik, nem érnek sokat. De kiemelkedni legalábbis senki nem tud közülü(n)k. Dárdai Pál sikertörténet. Az volt a játékospályafutása (tudták-e, hogy a Herthánál nála több Bundesliga 1-es meccset nem játszott senki?), és az röpke szövetségi kapitányi tevékenysége is. Mit csinált Dárdai ennyi idő alatt a játékosokkal? Mondják, győztes mentalitást ültetett beléjük, azt, amit ő is elsajátított a németeknél. Azt, amivel Berlinben szezonról szezonra perememberből stabil csapattaggá tudott válni. Szorgalmat, alázatot, hitet tanított. És ez elég volt három meccsen hét ponthoz. Eljutottunk oda, hogy ma egy ország futball-közvéleménye akarja: Dárdai maradjon a kapitány. De abban nem vagyok biztos, hogy neki magának is ez lenne a legjobb. Még akkor sem, ha számos példa van rá: lehet kiváló karmester valaki úgy is, ha előtte nem ette évtizedekig a másodedzők kenyerét felnőtt csapatok élén. Dárdai nehéz döntés előtt áll. De persze ha mágus lenne, csak csettintenie kellene, és kész...